Hétköznapi frusztráció

Amikor hamvas, fiatal leányként tágra nyílt szemekkel figyeltem az ellenkező nem esetlen, hasonlóan fiatal képviselőit, legizzasztóbb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy egy napon újrahasznosítható céleszközökként fogok tekinteni rájuk. Fogalmam sem volt, hogyan kell közeledni egy fiúhoz, mit mondhatnék neki, mivel kelthetném fel az érdeklődését, és még kevésbé, mivel tarthatnám fent az érdeklődést…?

Manapság a lábaim előtt hevernek. Nem vagyok nagyképű, csak objektív. Csak hogy amit már megkaptam, vagy amit megkaphatnék, az nem érdekel. Az unalmas, nincs benne kihívás, nem fut tőle végig az adrenalin az ereimben. Így pedig nem éri meg a fáradságot. Ennyire egyszerű. A legtöbb, ami ilyenkor telik tőlem, hogy megalázom őket… Hagyom, hogy egy ideig sütkérezzenek a jelenlétemben, megajándékozom őket egy-egy kacajjal, egy-egy csábító pillantással, ha jó kedvemben vagyok, néhány pikáns megjegyzéssel, és aztán mehetnek. Megunom a játékot és tovább állok. Mintha lepöckölnék egy eltaposott bogarat a cipőm sarkáról.

Így történt, hogy én magam is döglött bogárrá változtam A Férfi cipőjének sarkán.

Te rohadék. Meg tudnálak ölni puszta kézzel. Folyamatosan ezt ismételgetem magamban, aztán közel hajolsz hozzám (teljesen véletlenül…) és végem van. Kiszáll belőlem az erő, megkocsonyásodnak a csontjaim, elgyengül a tudatom és valami hormon-robbanás okozta eufória árasztja el az agyam az illatodtól. Legszívesebben felpofoznám saját magam. Szánalmas! Belesétáltam a legősibb csapdába, és pontosan tudom, hogy ebből nem jövök ki jól, akárhogy is vergődők.

Vagy tönkre teszem a házasságom egy ilyen undorító pondró miatt, vagy csendben tűröm tovább, hogy megalázzon a puszta jelenlétével, vagy… odaadom magam neki. Egyik sem szerencsés.

Bárcsak át tudnék kapcsolni a józan eszemre a jelenlétében, de olyankor még megszólalni is nehéz. Egész egyszerűen nem értem, hogy mi történik. Nem tapasztaltam még ilyesmit. Iszonyatosan frusztrál. Olyan, mint amikor jó alaposan a pohár fenekére nézek, még bőven tudatomnál vagyok, de a finommotoros funkciók bizony már nem működnek…
Belül szinte ordítok, hogy “kefélj már meg, vagy takarodj a bús p*ába”, de nem jön ki egy árva hang sem a torkomon.

Kíváncsi lennék, mit mondana erre egy “szakértő”… Szerelmes a legkevésbé sem vagyok bele. Nem különösebben érdekel, mi történik vele, él vagy hal… talán még örülnék is az utóbbinak, mert ezzel egy gond meg is oldódna. Nem vagyok féltékeny, pedig a fél fővárost végigk*rta (és még nem ért a végére…). Nem akarok vele barátkozni, mert borzasztó ember, két mondat után átharapnánk egymás torkát, homlokegyenest másképp látjuk a világot (bizonyos témákban.. bizonyos dolgokban viszont nagyon egyetértünk). Nem érdekel, mit eszik, hol alszik, mi történik vele, van-e pénze, fájdalmat okoz-e neki valami / valaki. Egyetlen egy dolog érdekel: hogy egy szép napon bejöjjön, lesöpörje az íróasztalom, nyers erővel feldobjon rá és úgy istenesen megb*sszon. Ennyi.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s