Meg vannak kötve a kezeim

Miért vonzódom hozzá? Mert bánt. Mert kinevet, mert megaláz. Mert erősebb nálam. Mert uralkodik felettem, mint egy szeszélyes gyermek-istenség, aki tobzódva feszegeti újdonsült játékszere határait. Vagy mert egyszerűen csak nem jelentek számára semmit… És ez önmagában furcsa mód… egyszerre gyűlöletes és vadító érzés. Ő a nagy fehér bálna illúzióim tengerén.

Bontsd le a páncélozott héjadat, engedj be egy perce… csak amíg megízlelem a világod keserűségét. Engedd, hogy átjárja a testem a méreg, amit hónapok óta inhalálok be cseppekként. Minden levegővétel távolabb sodor, mégis minden szóval közelebb húzol és közben szorosabbra zárod a falaid. Kegyetlen vagy. Rugdosol, mint egy kavicsot az unatkozó gyerek. Vagy ha nem engedsz, repedjen meg az áttörhetetlen burkod! Egyetlen parányi résen beszivárgok, szétfeszítelek belülről, mint egy elemi erejű ősrobbanás. Észrevétlenül teszlek tönkre, hogy könyörögj a kegyelmemért.

A tettetett ostobaságodnál nincs is sértőbb, mégis minden nap kívánom, hogy közel hajolj és meggyötörj a tekinteteddel. Feketeség a szemed, sötét erő, ami soha nem tapasztalt, idegen, undorító érzéseket vált ki belőlem. Képes vagyok ilyesmire…? Képes voltam egyáltalán valaha ilyesmire, vagy te váltod ki belőlem először ezt a feszítő frusztrációt? Türelemre intem magam és tudatosan távolodom tőled, amennyire a mágneses tér engedi, de egyre csak közelebb szív magába ez a pusztító aura, amíg végül össze nem ütközünk, akár két meteor a halálos, teremtő csöndben. És akkor én fogok darabokra hullani. Elporladok és megszűnik a világom, amit évek óta építgetek. Apró szemcsékből álló porfelhő leszek, észrevétlenül vándorlok majd fényévekre minden valóságtól, valahol az örök éjszakai égbolton.

Azt kívánom, hogy szeress belém. Megidézem az alvilági isteneket és felajánlom nekik mindazt, amim maradt. Talán elegendő arra, hogy megvásároljam vele a szenvedésed. Élvezettel kínoználak meg, míg már csak hangtalan ordítással tudnál könyörögni az érintésemért. Akkor hagynálak magadra, a széttört páncéloddal, eltaposva, mint egy csótány… Felvértezném magam a lelketlenség fegyverével, az empátia teljes hiányával, a racionalitás eltörlésével és úgy kínoználak halálra, mint egy professzionális szociopata. Rezignált arccal tűrném, ahogy keserves fájdalmadban megpróbálsz megalázni, de minden szavaddal a saját hátadba mártanád a rozsdás, mérgező lándzsavégeket, te fekete Krisztus. Mindennél jobban kívánom a szenvedésed.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s