Part I.

Besötétedett. A tisztes polgárok visszavonultak, de a magunk fajta ragadozók számára csak most kezdődik az éjszaka. A helyszín csupa pompa, csupa márvány és bársony látomás, olyan, amilyet a hercegnők álmodnak maguknak, amikor selyem párnára hajtják a fejüket. Már a puszta jelenlétünk is bemocskolja ezt a szépen lecsiszolt, hamis világot. Mert a mi létezésünk igaz; hibázunk, elbukunk, talpra állítjuk magunkat, ismét görbe utakra tévedünk, káromkodunk, iszunk, dohányzunk, a szánkra vesszük az isteneket, de nem imáinkban. Mert mi tudjuk, hogy milyen a mélyről indulni és megjárni a kátrányos, iszapos, bűzös valóságot. Mi már láttuk milyen a körút vasárnap reggel; ott terül szét a narancssárgás hányásfoltokban a múlt éjszaka összes eltúlzott mozdulata, a reménykedés, a próbálkozás, a csalódás, a savanyú csókok a sokadik cigaretta után, az idegen, elmosódott alakok, a részeg érintések, a csalódottság, a hányinger… és végül mindent kiad magából a meggyötört szervezet.

De most egy egészen másfajta világ vesz körül minket. Halk zongoraszó szűrődik át az estélyi ruhák susogása között. Élő zene, nem is rossz… persze senki nem figyel rá. Csak egy drága kiegészítő, mint a poharanként több ezres pezsgő, az ínyencségekkel megrakott büféasztal és a pazar kilátás. Úgy vonulok le a lépcsőn, mint ahogy azt már annyiszor megálmodtam újra és újra verejtékkel átitatott éjszakákon. A cipőm sarka sem akad be a szőnyegbe, a ruhám a divatnak és alkalomnak megfelelő nagyestélyi. A sminkem hibátlan, elfedi a bőröm apró tökéletlenségeit. Az ékszerem ezüst és Swarovski műalkotás, de még így is eltompul a kristályok fénye a szemem zafír ragyogása mellett. A jobb kezemet kecsesen csúsztatom magam mellett az ébenfa korláton, s noha ez csak bájosan felesleges mozdulatnak tűnik, mégis jólesik valami támasz – még mindig nem érzem magam biztonságban a platformcipőben, ami olyan jól kiemeli a bokám. A hajamat épp csak két oldalt tűztem fel, de hagyom, hogy a mély barna tenger hullámai elmossák a hátam vonalait.

Végignézed, ahogy leérek a márványlépcsőn. Nem nézek rád, de érzem magamon a tekinteted. Pontosan tudjuk, mit gondol a másik, hiszen elég már egyetlen pillantás is… egy örökkévalóságnak tűnő pillantás, amíg elveszek a szemed tengerében és te az enyémben. Megmártózunk benne és magunkba szívjuk a másik legapróbb rezdüléseit is.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s