A Szerelem

Soha nem söpört még úgy át végig az életemen a forgószél, mint amikor először találkoztunk. Előtte hetekig leveleztünk, üzeneteket, e-maileket váltottunk, aztán végül ő jött hozzám. Ügyetlenek voltunk, esetlen, gagyogó, frissen roppanó, nyers szerelem volt, az első. Mindenben az első.

Együtt váltunk fiatal felnőtté. Együtt tapasztaltuk meg az első csalódásokat, együtt csodáltunk rá a világ szépségeire és együtt ütköztünk meg az első minket ért pofonokon. Szétoperálhatatlanul összenőttünk. Egyszerre volt szerelmem, barátom, apám, testvérem, szeretőm, cinkosom, pszichológusom, ellenségem, jótevőm, mecénásom, kizsákmányolóm, élet és halál, örök társ. Most is az. Egyre tökéletesebb, ahogy lágyul a savassága és a kellemesen gyümölcsös ízek lassan nyárba hajló aromákká szelídülnek. Imádom minden cseppjét. Azt is, amikor vitatkozik, amikor könyörögnöm kell neki, amikor nem figyel, amikor rám szól, amikor elviseli, hogy rászólók. Imádom a testét, az izmos, hatalmas combokat, a kidolgozott vádlit, a széles vállakat, az izmos karokat, a feszes feneket, az erőtől lüktető mellkast, amiben a rejtett, tiszta gyémánt az én nevemet dobogja.

Még mindig beleremegek a csókjába. Tizenegy év és még mindig ugyanúgy száguld végig bennem a bizsergés, amikor megérzem a puha, meleg ajkait az enyémen. Most is benedvesedek, ha szó nélkül mögém lopakodik és átölel hátulról, megcsókolja a nyakam, elsöpri a hajam az útjából, végigköveti a nyelvével a gerincem vonalát és végül az ujjával is megtalálja a megfelelő helyet. Imádom magamban érezni, szeretem az illatát, odavagyok az ártatlan, gyermeteg tekintetéért…

Akkor miért vagyunk ilyen gyarlók? Hogyan kockáztathatunk meg valamit, ami ilyen tökéletes, kényelmes, szeretetre méltó, ártatlan, állandósággal és melegséggel kecsegtető, boldog sodródás? Hát pontosan ezért. Erre én sem kaptam soha választ tőle, és én magam sem tudnám őszintén megindokolni. Széttört az ártatlan, gyermeki világunk, elvesztettük, eljátszottuk a védőburkunkat és enélkül sokkal veszélyesebb és sebzőbb a létezés.

Egy párkapcsolatot fenntartani nem kerül erőfeszítésbe – gondolja az ostoba laikus, akinek talán eddig még nem is volt sikeres párkapcsolata. Pedig a minőségi együttlétért keményen meg kell dolgozni. Ha egymáshoz szokott, ellaposodott posványra vágyik az ember, akkor valóban nincs tennivaló. A legszebb japánkert is lápos mocsárrá változik magától is, ahogy telik az idő, ha nem gondozzák. A tény, hogy még mindig felizgat a csókja, hogy még mindig haza várom, hogy még mindig haza vágyom hozzá, azt bizonyítja, hogy küzdünk. Nem csak kedves, szerelmes csacsogás és racionális tervezgetés a házasság, hanem verejtékkel és könnyel átitatott viták sorozata, amikből tanulhatunk és gyarapodhatunk. Ha ezt elhanyagoljuk és nem figyelünk oda a másik segélykiáltásaira, hamarosan kiapad a szerelem kútja.

Soha nem tudni, mit hoz a jövő. Mindig ott motoszkál benne a másik, mindig ott az alakja, érzem benne az illatát, látom benne a kezét, ahogy megfogja az enyémet, de ezt nem szabad adottnak venni, ezért tenni kell.

Szeretlek. Igazán. Akárhogy is legyen, így senki másért nem fogok feltétel nélkül rajongani.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s