Részlet egy elfeledett történetből

elfeledett_tortenet_lauranaplojaMinap kutattam a gépemen és rábukkantam egy nagyon régi írásra. Megdöbbentő, hogy már milyen régóta hallatja éjszakába kiáltó ordítását belső, mocskos szörnyem. Háborog most is, és döngeti a mellkasom, hogy majd’ belepusztulok. Nem leszek képes sokáig tartani… De addig is, próbálom máshogy kiengedni a szelepeket, hogy csökkenjen a feszültség. Részlet tehát egy rég elfeledett, soha be nem fejezett történetből:

***

Olyan zavaros és sötét volt minden, mintha egy iszapos tó fenekéről szemlélnénk a felettünk mozgó világot. Eric a kanapén ült, előtte a dohányzó asztalon maroknyi dombokban állt a fehér méreg. Fogyasztott már belőle ő is bőven. Hátrahajtott fejjel, nyitott szájjal meredt a plafonra, és csak aztán vettem észre, hogy két nő borul az ölére, miután beljebb léptem a kriptájába. Ezer éves, portól súlyos sötétítő függönyök takarták az egykor tágas polgári lakás ablakait. Kifakultak a színek a falakon és bútorokon; nyomasztó, cigarettafüstös köd telepedett mindenre és mindenkire, aki ide belépett, mint egy lassú lefolyású, gyilkos vírus. Gyenge voltam és féltem. Tudtam, hogy ha összecsapunk, csúnya vége lesz. De azt is tudtam, hogy ezt meg kell tennem, eljött az ideje az utolsó csatánknak. Beszöktem a füsttel együtt, belevegyültem a kátrányszerű atmoszférába és úgy éreztem, hogy levegőt is alig kapok. Alámerülök.

– Csatlakozhatsz, cicám.

– Elválok. És te most alá fogod írni a papírokat.

– Sose voltál normális… látom ez nem változott. Tedd le a kis segged, amíg végzek, légy jó kislány, vagy kihúzod a gyufát, mielőtt még üdvözölhetnénk egymást.

Némán álltam előtte, nem válaszoltam, csak néztem, ahogy a lányok lassan, ráérősen kóstolgatják. Elhúzva, mélyen, nedvesen, ahogy szerette. Rezignáltan, némi undorral nézhettem rá, de türelmesen megvártam a végét. Felállt és a kezét nyújtotta felém, mintha táncra hívna. Ez volt az első mozdulata felém, mikor megismertem, így nyújtotta felém a kezét abban az alvilági lebujban is, én – ostoba kislány – pedig odaadtam magam. A szemébe néztem; tudta, hogy emlékszem, tudtam, hogy emlékszik. Nem volt benne sok, nem volt művelt, nem volt tehetséges, nem volt különösebben jóképű sem, csak épp eléggé, hogy a buta nőket elvakítsa, de volt benne valami veszélyes. A kiszámíthatatlansága. Az a hirtelen mozdulat, amivel meglepi az embert, az a kacsintás, amitől megremegnek a térdek, az az oda nem illő suttogás egy zsúfolt helyen, amitől aztán megnyílnak a combok. Mindig pontosan tudta, hova szúrja be ezeket az apróságokat és mindig elérte vele a célját.

Ahogy ott álltam előtte, mélységes undort éreztem. Szerettem volna lehántani a saját bőröm, savat inni és elpusztítani azt a rothadó, gyarló húst, ami ezt a szennyet kívánta és magába engedte. Elfordultam tőle, eszemben sem volt viszonozni a mozdulatát.

– Hát… egyszer bejött! – nevetett kajánul.

– Mit számít ez már neked, Eric? Írd alá és engedjük el egymást.

– Egymást? Bébi… engem nem lehet birtokolni – ismét felkacagott, undorító volt a hangja, ahogy bekúszik a fülembe ezen a kocsonyás közegen keresztül. Úgy éreztem magam, mint egy hosszan elnyúló, delíriumos rémálomban.

– Mit kérsz cserébe?

– Na, ez már valami! Látod, ismertél te engem valaha… – furcsa sóhajjal lehelte ki az utolsó szót, talán sajnálta legbelül, de mintha most adta volna ki sajnálatának és megbánásának utolsó molekuláit is.

– Sosem voltam rá büszke… sőt, tagadtalak – érezhető volt a fojtogató undor a hangomban.

– Te mocskos kis ringyó, én emeltelek fel! Én iskoláztattalak, én ruháztalak, én adtam autót a hálátlan picsád alá, és mit kaptam cserébe? Hmm? Faképnél hagytál, mikor a legjobban szükségem lett volna rád! Mekkora ribanc vagy te! – Ennyi volt, eltűnt a magára erőltetett higgadtság és kibújt a szörnyeteg. Jó tudni, hogy még mindig van fegyverem ellene.

– Te húztál magaddal a pokolba. Ne várd, hogy megköszönjem.

– A mennyország sose fogadna be téged, bébi. Ez volt az egyetlen lehetőséged. Most pedig gazdátlanul kóborolsz, mint egy kivert kutya.

– Álmodozz csak. Ezzel nyugtatod magad álmatlan éjszakáidon? Hány kurva kellett, mire el tudtál aludni nélkülem?

– Úgy aludtam, mint a tej, mert elvettem tőled, ami járt nekem. – Igen, még neki is volt fegyvere ellenem. Egy-egy az állás.

– Akkor ennyivel most tartozol – az orra alá dugtam a papírokat.

– Nem tartozom neked semmivel. Nem fogok szívességet tenni! – Visszaült a kanapéra a két olcsó árnyék közé. Valaha nőknek születtek, most szétcsúszott sminkkel, kilógó mellekkel nyalogatták egymásról a kokaint és tompították az összes érzékszervüket, várva a megváltó túladagolást.

– Essünk túl ezen! – Félresöpörtem az egyik fehér dombocskát az asztalon és odatettem a papírokat.

– Hülye vagy? Tudod te, mennyibe kerül egy ilyen adag?

– Mennyibe? Mondd meg és kifizetem!

– Nagy a szád… De semmivel sem vagy jobb nálam. Ugyanazt az árut forgalmazzuk, csak az enyém később hat. Ostoba picsa vagy, azt képzeled, hogy besétálsz ide és azonnal megkapod, amit akarsz. Hogy mersz egyáltalán a szemem elé kerülni?

– Nem akarok kötődni hozzád, semmilyen formában. Felnőtt emberek vagyunk, fejezzük be ezt a macska-egér játékot és beszéljük meg a dolgot.

– Nincs mit megbeszélnem veled. Nem fogom aláírni és kész. Te kibasztál velem, én is ki fogok baszni veled. Ez ennyire egyszerű.

– És ezzel mit nyersz? Ettől neked jobb lesz?

– Hogy lehetne neked még jobb? Tudok bármit is ajánlani, ami megváltoztatná a véleményed? – végiggondoltam, hogy nálam a szike a táskámban, mellette van még paprika spray, egy nyugtató injekció és egy adag szer.

– Hmm… Mégis csak hiányzik apuci…? Ami azt illeti, mindennek megvan az ára… De ez igen borsos!

– Mondd ki.

– Vetkőzz le – mutatott a megpakolt dohányzóasztalra.

– Ilyet nem játszunk. Előre kötjük meg az üzletet, majd aztán cserélünk árut.

Eric kikapta a kezemből a papírokat és aláírta mindet, majd odaadta a szőke hajú kurvának. Az csak vigyorgott, úgy tűnt, hogy fogalma sincs, hol van éppen, még kevésbé érti, hogy mi az a papír, amit odanyomtak a mocskos kezébe.

– És most vetkőzz szépen.

Ledobtam a táskám magam mellé, levettem a ruhám. Hatalmas robajjal szakadt ránk az ég és lecsapott valahol nem messze. Majd újabb égető fényességgel hasított át egy villám a homályos éteren. Eric belemarkolt az egyik kokain kupacba és a másik kezével kis köröket rajzolt a markában lévő fehér porba. Látszott rajta, hogy már túl van néhány adagon.  Letérdeltem a dohányzóasztal elé és leválasztottam magamnak egy csíkot. A szívverésem felgyorsult, az agyam szinte lüktetett. Éreztem, ahogy száguld az ereimben a vér és széttágulok, mint az univerzum, majd a másodperc tört része alatt vissza is zsugorodok és belecsöppenek a valóságba. Minden élesebb és tisztább volt, mint valaha. Átláttam a füstfátyol kis darabjai között, felélénkültek a piszkos színek, éreztem a kopott parkettát a térdem alatt, éreztem a bűzös, állott levegőt a tüdőmben, meg tudtam volna tapintani a feszültséget, ami kettőnk között ült és összefogta a kezünket.

– Gyönyörű, sötét menyasszonyom. – Eric ismét kinyújtotta a kezét. Ezúttal nem utasítottam vissza. A bőre nyirkos volt és sikamlós, mint egy hüllőé.

– Vedd el, ami jár – bíztattam, hogy essünk túl rajta.

Megrántotta a kezem és megához húzott. Csak a vékony asztalka állt közöttünk. Alkoholgőz csapott meg, ahogy közel kerültem az arcához. A borostája szúrta a bőröm, a nyakán éreztem azt az illatot, amit még tőlem kapott egy hónappal azelőtt, hogy elváltunk. Szorosan tartotta a kezem és a meztelen hátamba kapaszkodott. Letörte a szárnyaim újfent. Úgy éreztem, hogy az érintése nyomán elfeketedik a bőröm; megfertőz magával.

A két lány csak bambán bámulta az eseményeket, gyors és fájdalmas volt, erőszakos, dühös és követelőző. Ledobott a kanapéra, ott ütött, ahol ért, csak a fejemet tudtam eltakarni. Majd minden megmaradt tüskéjét belém szúrta, minden félten dédelgetett mérgét belém fecskendezte és minden ki nem mondott átkát rám ordította a végén.

Betapasztotta a fülünket a csönd, mintha forró viaszt csöpögtettek volna bele. Ő a kanapéra rogyva zihált, én előtte álltam. Figyelte büszkén, ahogy végigfesti egy vércsepp a combom belső falát, mintha egy festő húzná végig az ecsetjét rajtam. Remegett minden porcikám, imádkoztam, hogy legyen hamar vége, mert ha még 10 percet itt kell töltenem, elhányom magam. Odanyúltam a szőkéhez a papírokért. Az csak vigyorgott, mint egy őrült udvari bolond, aki az ura kedvére akar tenni. Eric eldőlt a kanapén és figyelte a műsort. Felpofoztam a kislányt. Kiserkent a vér az ajkából, szitkokat fröcsögött rám és megpróbált visszaütni. Elkaptam a csuklóját és megfordítottam az ágyon. Letéptem a maradék ruhát róla és színtiszta erővel elfenekeltem. Sikított és nevetett egyszerre. Kemény kiképzést kaphatott Erictől. Nem baj, hátha tudok még én is újat mutatni. Felbugyogott belőlem a keserűség és kétségbeesettség. Dolgozott bennem a drog, a megalázottság, a fájdalom és a büszkeség. Először csak három ujjamat tuszkoltam bele, majd négyet, és végül az egész öklömet. Éreztem, ahogy szakadnak a finom hártyák, a vér a kanapéra csöppent, a lány úgy vonyított, mint az áldozati állat, akit kivéreztetnek. A másik kezemmel megfogtam a torkát és ránehezedtem a teljes testsúlyommal. Úgy vonaglott alattam, mint egy féreg. Ki tudtam tapintani a félelmét, a kezeim között volt, az én döntésemen múlt, hogy életben marad-e. Mindenki erre várt. A másik lányt Erik fogta le, mikor segíteni próbált sorstársának. Eric férfiassága ismét az egekbe szökött. Hányingerem lett az undortól, de főleg a bennem felmerülő vágytól. Belemélyesztettem a körmöm a nyálkás, puha húsba; az áldozatom felordított és vékony, egér hangján próbált segítségért kiáltani, de elszorítottam az útját. Kihúztam a kezem belőle, amit már könyékig vér borított. Megfordítottam a lányt, végigkentem a mellein, hasán, combjain. Felpezsdült minden porcikám a csontig hatoló félelemtől, amit a szemében láttam. Odahajoltam hozzá, megcsókoltam, majd rátérdeltem a hasára és kiszorítottam belőle az életet.

Eric néma bámulattal csodált, mintha egy bálvány állna előtte. Kirángattam a gyűrött papírjaimat a lány alól a tiszta kezemmel és hátat fordítottam nekik. Elpakoltam a táskámba a szerződést és a ruhámért nyúltan, de ebben a pillanatban Eric mögém simult és átölelte a nyakam. Olyan volt ez, mint az élet körforgása. A nagyobb vad megeszi a kisebbet, a még nagyobb a közepest és így folytatódik tovább a mindenséget uraló szörnyetegig. Tudtam, hogy okosan kell reagálnom. Óvatosan kicsúsztattam a táskámból a szikét, majd kiejtettem a kezemből a ruhámat és táskámat. Eric elégedett hümmögéssel mosolygott mögöttem, szinte láttam az arcát emlékezetből, ahogy azzal a gúnyos, győzedelmi fél mosollyal konstatálja, hogy ő a tápláléklánc csúcsa. Örülhet neki, hogy sosem lesz alkalma találkozni a tápláléklánc csúcsával…

Megfordított egy hirtelen mozdulattal, én pedig azzal a lendülettel belevágtam a szikét a nyaki ütőerébe, majd ellöktem magamtól. Megfagyott a pillanat, megállt a lélegzet, borostyánba kövült a lét, csak a vörös köd színezte a levegőt, ami végiggomolygott az egész szobán és a pórusokba is behatolt, míg már az orromban éreztem a só és vas illatát. A mindenség aromája, az afrodiziákum, a betegségem, a gyengeségem, a halálom.

Ezután minden olyan hirtelen történt, hogy nem volt erőm felfogni az eseményeket. A barna lány sikítva ugrott gazdájához, hogy megmentse, a szőke csak élettelen, szürke tekintettel bámulta a plafont. Eric haláltusáját vívta és közben ugyanaz a kaján mosoly ült a szája szélén. Az ostoba némber kihúzta a szikét Eric nyakából, ott hagyta az élettelen testet és nekem támadt. Egyre nehezebb volt a fejem, elbódított a látvány, az illatok és ízek kavalkádja és az eufória. Óvatlan voltam és hagytam, hogy megsebesítsen. A combomat érte a pengével. Ismét feltört bennem az adrenalin és olyan szintre hágott, hogy már nem voltam képes irányítani magam. Egy darabig még menekült és sikítozott, de aztán már csak élettelenül tűrte a kaszabolást.

Utoljára álltam be az ismerős zuhany alá, ahol annyi hamis csók és annyi meddő szerelem követte egymást, hogy már-már őrületbe csúszott át néha. Kezdtem kijózanodni, lemostam magamról a vért és azzal együtt eltűnt a mocskos élvezet, bűntudat és megbánás is a lefolyóban. Egy napon elmesélem majd Logannek és ő meg fogja érteni, de most még nincs itt az ideje. Most el kell érnem hozzá, a karjait akarom, a lélegzetvételét, ahogy rám borul és nekem már nem is hagy levegőt, csak az ő megnyugtató, ütemes szuszogása tölti be a tudatom.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s