A hatodik – Wellcome!

Elkéstem. Négy egész percet késtem, de mikor felértem a hatodikra még csönd volt. Rekkenő hőség, már korán reggel. Egy szál nyári ruha – ami szabadon hagyja a vállaim – és egy vadonatúj, vakítóan fehér tanga. Pasztell kis balerinával. Megtöröltem kimelegedett homlokom egy papír zsebkendővel és vártam. Már tizenhárom perccel elmúlt nyolc óra… Talán nem is jön…?

Csattant a kocsi ajtaja, jelzett a telefonom: “Gyere”.

Ismét itt vagyok… ismét a kihalt, üres téren megyek keresztül, a poros oszlopok között. Ismét a reggeli nap fényei köszöntenek a legfelső emelet boltíves, mocskos ablakán keresztül. Eltakarja az oszlop, majd megmozdul, kilép mögüle. Figyeli, ahogy közeledek.

– Wellcome! – kezdi egy alig látható, halvány mosollyal – Pakolj be a kocsiba.

– Jó reggelt! Hát… megint itt!

– Megint itt, igen… – majd kezével rögtön a fal felé mutat. Beállok az autó mögé. Hozzám lép, felhúzza a ruhám… majd a bugyimmal matat és a fenekemet vizsgálja. Letérdeltet maga elé és íme… az ismerős, gyönyörű farok. A remekbe szabott, arányos, nyíl alakú, finom farok. Három csepp vizelet az ajkaimra… sós arany, ami nem adja tovább magát, mert már fél merev állapotban van. Egy darabig szopom, ízlelgetem, köszöntöm újra… Majd felállít.

– Térdelj be a hátsó ülésre. – Megteszem amit kér, majd ott hagy… Kutat valami után… Majd ismét megszólal: – Mondj egy számot egytől tízig.

– Nyolc.

– Nyolc? – hümmög egyet, majd nekilát.

Csattan a fájdalom a hófehér húsomon… Szinte érzem, ahogy rögtön megjelenik a nyoma. Mindegyiknél feljajdulok, de a hetedik különösen fáj.

– Kibírsz még egyet?

– I..igen… – lihegem kapkodva a levegőt.

– Nem hallom… Kibírsz még egyet?

– Igen! – mondom határozottan.

Az utolsó volt a legnagyobb… a legcsípősebb…. Ohhh de milyen édes volt!
Majd kattant az öve csatja, és magamban éreztem… Szétfeszítette a fenekem, majd kitöltötte a már jócskán nedves puncim. Lekapta az egyik cipőm, hogy jobban hozzám férjen, és újra meg újra belém mártotta magát. A csatja fém része a húsomba szúródott… és a lökései vadak voltak… Ordítottam.

– Kussolsz!
Elhallgattam… Folytatódott. Ismét visszatolta a fenekembe, és éreztem, hogy már közel jár…

– Gyere szopni! – Kikászálódtam csatakosan, a falhoz penderített és maga elé térdeltetett. A hajam csapzott szénaboglyaként tapadt az arcomra; gyorsan félre söpörtem és a számba vettem… Letolta a torkomig. Sokat fejlődött a mélytorkos technikám, de időnként még levegőért kapkodtam… Megfogta a tövét, és új adta a számba újra és újra.. – Kurva… – lehelte kéjtől kásás hanggal. Az államat tartotta közben, a nyakamba markolt erősen… Észrevettem, hogy van egy egészen picike tetoválás a csuklóján..! Ezt nem is tudtam. De nem volt időm ezen töprengeni… A hajamba kapaszkodott és lenyomta magát a torkomon, majd a számba élvezett. Fullasztó, fanyar, ismerős… finom!

Felálltam, megpróbáltam megtörölni magam, felém nyújtott egy nedves törlőkendőt. Leporoltam a térdeim, ő cigarettára gyújtott. Én kontyba fogtam gyorsan a hajam, visszavettem a bugyim és szintén rágyújtottam.

– Mivel ütöttél? – kérdeztem kíváncsian.

– Gumikötéllel – laza mosoly.

– Ohhh… nagyon jó volt végre érezni!

– Vizuálisan sem volt rossz…! Megmutassam?

Ruha fel, lefotózott. Gyönyörű, vörös hurkák sorakoztak a fenekemen, amilyet mindig is szerettem volna! Imádtam… Szépnek láttam… Elégedett voltam és mindettől vidám.

– Ohhh… mindig is ilyeneket akartam…

– Hát, most ott van a fenekeden! Elküldjem a fotót?

– Igen, köszi! – kislányos mosolyt villantottam felé.

Majd a nyaralásokról beszélgettünk. Megjegyeztem, hogy új autója van. Kiderült, hogy egy hetes… fizetésemeléssel járt együtt. Csevegtünk. Jólesett, még el is nevettük magunkat néha.

– Na, akkor majd írunk még…

– Igen, írunk!

– Menjél dolgozni! Jó legyél! – két puszit küldött felém. Ezen a ponton olvadtak meg kicsit a csontjaim.

Ma egész nap ügyfélnél voltam, de volt pár percem rápillantani a levelezésemre. Máskor én írtam neki a benyomásaimról a találkozás után. Most ő… Két óra körül elküldte a fotót. Most is érzem magamon a nyomát, ahogy itt ülök.

Köszöntelek magamban újra, K! Ezúttal minden más. Minden más!

Advertisements

Down Come the Rain…

Sosem volt türelmem kivárni a regenerációs folyamatot. Emlékszem, amikor kislány koromban megműtöttek, és én egy héttel utána már izomból rohantam a hátsó udvar felé. Vagy amikor legutóbb életmentő műtétet hajtottak végre rajtam, de néhány héttel később már úgy buliztam, mintha nem lenne holnap.

Így hát… visszaregisztráltam arra a bizonyos oldalra… Unalmas vaníliák egymás után, mind valami újat, érdekeset keresnek, az elveszett szikrát, az IQ-EQ párost, a szürke hétköznapok megszínesítését, és egyéb gyomorforgató kliséket… Annyi adatlapot olvastam az elmúlt napokban, hogy egyre csak emelkedik az ingerküszöböm (ezzel arányosan csökken a türelmem). Majd tegnap este – már nem bírtam magammal – felmentem a “tiltott oldalra”. Emlékszem, K milyen rossz véleménnyel volt róla… Egy szó mint száz, beregisztráltam Pixie-re. Uhh… Elveszett kis bárány a csúnya nagy Farkasok között…

Közben egyre azt a mantrát fújom magamban, hogy “találj rám, birtokolj!”, no de nem akárhogyan. Elmebeteg gondolat, de Őt keresem még mindig mindenkiben. Azt a határozottságot, azt a keménységet, azt a nyegle egoizmust, azt a kék szempárt…

Ott hibázik a dolog, hogy rendkívül magasra tette a mércét, és most már nem adom alább. B. az egyetlen, aki kivétel ez alól. Ő más. Ő különleges, ő tökéletlenül tökéletes, és a lelkemnek való. A belső Szörnyem (és a mohó kis punci) viszont mást kíván…

Azért örültem ma, mikor rám írt. Elveszett, elkeseredett és rendkívül fáradt voltam a sok meddő üzenetváltás után. Aztán az egyik üzenet a sok közül az övé volt. Mint oázis a sivatagban! (Ezek a közhelyek… ragadnak, mint a mocsok). Két hét és találkozunk. Ha a csillagok is úgy állnak (meg a felesége és szabadideje is), akkor talán még egy szobát is kiveszünk.

Vágyom rá, hogy vágyjon rám. Ennyi az egész, nem több. És ez a kényelmes kölcsönösség jólesik mindkettőnknek.

Istenem, mennyire várlak. TÉGED! Igen, Téged. Jöhetnél már… Engedelmes szubod fáradt, elgyengült és kívánós… Törődésre és kemény pofonokra van szüksége, melyeket lágy érintések követnek. Omoljon le a az összes hegy és fújja el a szél, nem bánom az armageddont, de ezeket a vágyakat nem lehet sehogyan máshogy csillapítani – csak ha teret adunk nekik.

Évforduló

Kereken egy éve. Micsoda fájdalmas, fekete vergődés volt ez. Mennyire húsba maró a saját ostobaságom. Jobban fáj, mint bármelyik pofonod, vagy a megaláztatás, amit alattad tűrtem. Minden erőmmel megpróbáltalak gyűlölni. Felhergeltem magam visszagondolva mindarra, amit elkövettél ellenem, de… valami istentelen oknál fogva… élveztem, és hiányzik.

Kereken egy éve, hogy néhány édes hónapig minden gondolatom körülötted forgott.

Nyugalom és békesség vesz körül. Ismerős, meleg, burokba zárt szeretet és szerelem. Mégis úgy érzem, mintha egy darab hiányozna belőlem, amit a jóság, napsütés, nevetés és otthon melege nem tud pótolni. Pont ez a kegyetlen feketeség az. Amit te ígértél nekem, amit gyönyörű, fekete gyémántként kínáltál fel, majd ócska üvegként törted ripityára nevetve az orrom előtt.

Becsaptál. Olyasmit ígértél, ami nem volt igaz. Hazug vagy, és ez megmásíthatatlan. Találd meg a békét és beteljesülést ebben a világban, mert kutatsz te is valami után kétségbeesetten… És egy nap talán én is megtalálom a magamét.

anniversaire.jpg

Annak, aki a legfontosabb

– Akkor hazataxizunk, ugye? – kérdeztem másodjára, miután Te ajánlottad fel, hogy az este végén hazajövünk hozzám, én innen mész majd tovább.

– Igen! – jött az egyértelmű válasz.

Fogyott a nagy kancső vörös sangria, közben válogatott sonkákból összerakott hidegtálat majszoltunk friss bagettel. Rengeteget nevettünk, egymást követték a kósza, kedves, gyengéd érintések. Úgy néztünk egymás szemébe, mintha a másik belső tüzénél akarnánk melengetni átfagyott lelkünk. Boldogság volt.

Két órányi felhőtlen boldogság.

Mindketten becsíptünk a végére. Az utolsó dalt külön nekünk dedikálta a spanyol gitáron játszó, fiatal tehetség; sokszor járunk erre a helyre, ismer már minket név szerint. Tapsoltunk és éljeneztünk neki, zsongott a hely, tele voltunk élettel és édes vidámsággal.

Ezer meg ezer gondolat kergetőzött a fejemben közben. Mikor legutóbb itt jártunk együtt, még K. is része volt az életemnek. Mikor legutóbb jártunk itt együtt, még egy fedél alatt laktunk. Mikor legutóbb jártunk itt együtt… Még más volt a világ. Kiszámítható, biztonságos, kényelmes. Most félelmetes, kemény és magányos, de apró sikerekkel és tanulságokkal teli minden nap.

Elfogyott az utolsó korty sangria is. Elhalt az utolsó hang a gitár húrjain. Kifizettük a számlát.

– Ne sétáljunk inkább haza? Közel laksz!

Tudom, hogy a pénz kardinális kérdés nálad. Olyasmire szórod, amire én sajnálnám, és vica versa. Megállapodásunk ellenére belementem. Addig is együtt vagyunk, nem kell várakozni az autóra, és talán… ha kicsit kiszellőzik a fejünk hazafelé, nem leszel túl fáradt és részeg hozzám…

Végigsétáltunk az Andrássyn, majd elértük lassan az Oktogont, mikor megszólaltál:

– Pici, én nem megyek már fel, jó? Elkísérlek a villamosig, aztán én megyek.

Örökös vita, örökös félreértés, örökös egymás körül táncolás, örökös… csalódottság és keserűség. Mikor mások magamra hagynak, jólesik a magány. Menjenek! Mit bánom én, mit érdekel engem… Elég kemény már a páncélom, hogy túléljem azokat a cseresznyemag-pöckölés szerű kis semmiségeket, amiket más képes okozni.

Utánad egyedül maradni gyűlöletes keserűség. Hinni, hogy velem leszel, hinni, hogy megkívánsz, hinni, hogy nem akarsz még véget vetni ennek a hétvégének te sem. Hinni…. hogy még egyszer akarsz. És koppanni. Ha neked nem kellek, ki más érdekelhet még engem ezen a világon… ugyan ki?

Részeg vagyok. Várom a holnap első józan gondolatát. Ki tudja mi lesz, ki lesz… Most csak a hűvös penge csókját kívánom, mindennél jobban. Isten tudja, mi tart vissza. Valami felfoghatatlan erő. Nem is tudom. Semmi sem sikerült, amit szerettem volna. Nem tudok örülni az egyértelmű sikereknek, mert ezek az apró kudarcok beárnyékolnak mindent.

De kapaszkodom abba a két óra boldogságba. A nevetésedre gondolok és a szemedre.

Vázlat – 5

Évszakok rohantak el mellettünk sorjában, mint egy gyorsított felvétel. Hol süvített a szél gondokból szőtt kabátunk alatt, hol áztatta a pajkos, nyári eső rohanva barnult bőrünk, hol pedig szikrázó ékkövekkel díszítette stresszben őszült hajunk a szelíden szállingózó hó. Álmodni sem mertem volna, hogy újra látlak. De ha meg is álmodtam volna… egy lett volna azok közül a kis nyomasztó rémálmok közül, amik után savanyú szájízzel fordulsz a másik oldaladra, és reggel már nem emlékszel semmire.

Tavasz volt. Másképp vibrált a levegő is… megtelt valami nyers, roppanó vidámsággal, amit szinte harapni lehetett. Falta a nép; özönlöttek az utcákra a megfehéredett, télben aszalt lelkek, és egy talpalatnyi zöld sem maradt: mindenki kiült a fűre, piknikeztek, olvastak, beszélgettek, élvezték az erőre kapott, újjászületett napsugarat. Ilyentájt mindig halálfélelmem van. Annyira idilli, mintha már boldog lennék, ha pedig az vagyok, bizonyos, hogy hamarosan meg fogok halni… Nem bír el az ember ekkora gyönyört, mit a színtiszta, gyermeki boldogság. Ám nem tartott soká; hiszen hogy is tarthatott volna… Olyan mámor ez, amiből szándékkal szab ránk keveset a sors, mintha közel repülnél a fényhez, és porig égne a szárnyad azonnal, vagy mintha túl sok édességet falnál be, és görcsölve szenvednél utána órákig… Mindennek megvan az ára, mindennek tudni kell a megfelelő mértékét. Az iroda felé gyalogoltam, keresztül az impozáns, idős épület-óriásokkal körbebástyázott téren. Mára ez a néhány perc, édes, jácint illatú tavasz jutott, mint tiszta boldogság-morzsa.

És aztán megjelentél.

Kolléganőm széles, műanyag mosolyával kísért be a tárgyalónkba, én pedig az ablak mellett állva figyeltem a járókelőket szórakozottan. Tudtam, hogy mindjárt érkeznek hozzám, de fel sem merült bennem, hogy Te leszel az… Tekintetünk találkozott egy percre, illedelmes fejbiccentés és egy mosoly érkezett felém; izgultál. Ez a tény mindennél jobban szórakoztatott. Fordult a kocka, drágám!

Az ajtó rád csukódott, én pedig kissé megvárattalak. Egyedül ültél a tárgyalóban, volt időd megszemlélni a falon lógó képet, a hatalmas ablak íves formáját, a rozetta nagypolgári mintázatát… no meg persze volt időd elmélázni rajta, milyen csinos hölgyet köszöntöttél az imént. Nem ismertél fel. Nem hibáztattalak, azt csodáltam volna, ha felismersz… Sok idő telt el, és én teljesen megváltoztam. Nem csak külsőre – bár az volt a leglátványosabb -, hanem belsőre is; ma már másképp osztanám fel a szerepeket beteges kis színjátékunkban. Mert most én voltam egyben a rendező is.

Kettőt kopogtam, ahogy mindig. Kezemben a szokásos paksaméta és névjegykártya. Beléptem. Odabent megfagyott az idő… kezünket nyújtottuk egymás felé és áramütésként ért minket a kölcsönös, erős érintés. Határozott a kézfogásod; műszaki középvezetőhöz illő… kissé görcsös… középkorú, middle-life-crisis-ban szenvedő, unott és elunt, stresszes férjhez illő. Abban a pillanatban sajnáltalak. Ahogy leültél velem szemben és kissé izgulva igazítottad meg a zakód gombját. Ideges kis mosoly ült az ajkad szélén, nem tehettem róla, de a sajnálat mellé némi szánalom és bevallom… jó adag szórakozás társult.

– Köszönöm, hogy ide fáradt K., remélem kölcsönösen gyümölcsöző lesz a mai beszélgetésünk. – A pillantásommal átszúrtam a tekinteted. A hangom, a szemem, a gesztusaim… Kutattál, kerestél, társítani akartál valamihez, valakihez, valahova… térben és időben, egy másik univerzumban…

És akkor megcsillant a szemedben a felismerés… Széles, diadalittas mosolyra nyílt ajkam és hátradőltem a rendezői székemben.

Megdöbbent arccal ülve, nehéz páraként csapódott le ajkadon a hang:

– Rég láttalak, Laura

Vázlat – 4

Annak idején remegő gyomorral mentem hozzád. Annyira szerettem volna megfelelni az elvárásaidnak… mindent tökéletesen akartam csinálni. Most rezignáltan ültem a puha fotelba süllyedve. Elegem volt az ócska búvóhelyekből; pénzem bőven van kifizetni az igényes szállodai szobát. Ez is rendkívül zavar téged… Kitartott férfiként kifacsartalak, amennyire jólesett, utána szótlanul vártam elfordulva, hogy elmenj. Nem marasztaltalak az elején, nem is szóltam hozzád. Elvégezted a dolgod, megkaptam a kínzó gyönyört, amiért odahívtalak, és más nem is kellett tőled. Élveztem, hogy minden apró rezdülésemmel megalázhatlak: az anyagi főlényemmel, az érzelmeim tökéletes kordában tartásával, a hűvösségemmel. Dühös voltál miatta, még keményebben bántál velem, és még jobban fitogtatni próbáltad fizikai előnyöd, de gyermekes viselkedésed csak mindinkább megmutatta, mennyire zavarnak ezek az apróságok.

A fotel, amelyben ezen a napon ültem, az ablak előtt állt. Ott szerettelek várni. Bámulni addig a külvilágot. Ez az ablak azonban most a belső kertre nézett. Odakint vadul tépázta a szél a kert sarkában álló szomorú fűzfát, mint a kegyetlen szerető, aki hajánál fogva rángatja hűtlen kedvesét. Ősz volt; annak is már bőven a derekán jártunk. Az ég hasa szürke volt és sötét; egybefüggő masszaként terült el a horizonton, mint egy maszatos, rosszul kikevert háttérszín az olcsó festményen. Valahol mögötte bújt a nap, esze ágában sem volt előjönni egy ilyen napon, fakó függönye mögött lustálkodott, magára hagyva a fázó embereket itt lenn a földön.

Kopogtál. Háromszor, ahogy mindig szoktál. Összeszorult a gyomrom egy másodpercre, mintha egy vasmarok elszorítaná az életet bennem, majd rögtön el is engedné. Kimért léptekkel mentem feléd. Átfagyva álltál az ajtóban, összehúztad magadon a fekete szövet kabátod.

– Meg lehet kint fagyni! – vacogós sóhajjal dobtad le a kabátod; áradt belőled a hideg, ahogy közelebb léptél hozzám.

– Vegyél egy forró fürdőt, van kád is. Én már lezuhanyoztam, mielőtt jöttem. – Lassan lehúztam a ruhám cipzárját és magam mögött hagytam a padlón, ahogy a fürdő felé sétáltam.

Megnyitottam a meleg vizet, majd valamiféle habfürdőt kerestem, mikor mögém simultál és jeges öleléseddel magadhoz rántottál. Már kemény voltál és aktusra kész. Meglepett. A fenekembe markoltál, majd félrehúztad a falatnyi csipke bugyim és simogatni kezdtél, mintha a jégcsappá hűlt kezedet akarnád melengetni. Mikor már teljesen nedves voltam, belém nyúltál előbb egy, majd két ujjal. Ketten ültünk be a kádba és csókokkal bújtunk össze a forró vízben. Lassan felolvadtál… átmelegedett a szíved is. Csillogó szemekkel mosolyogtál, mint egy vásott gyerek a nyári vakáció kitörésénél.

Nem is emlékszem, hányszor voltam a tiéd… Egyetlen percet sem vesztegettünk el abból a három és fél órából. Tocsogott az ágynemű a víztől, nem bírtunk magunkkal és törölközés nélkül dobtál le a takaróra. Újra és újra belém mártottad magad; a vége felé egyre lassabban, élvezve a nedves, sikamlós, izgató súrlódást, míg már a robbanás határán táncoltunk mindketten. Belém élveztél. Most már lehet… Rég tablettát szedek. A hangod betöltötte a tudatom, semmi más nem létezett, csak a tüdődből kipárolgó, kéjes, mély nyögés, amitől megvadult pulzussal hágtam én is a csúcsok csúcsára.

Fújtató vadként szédültél le rólam, és magadhoz szorítottál. Átkulcsoltam a lábammal a tiéd, összegabalyodva pihegtünk, de alig telt el húsz perc, magadra rántottál és kezdődött minden elölről. A szobát megtöltötte a szex nehéz illata, mely hamarosan cigarettafüsttel keveredett.

– Mesélj valamit. Mi van a Miss-ekkel? – fújtad ki szórakozottan a füstöt.

– Köszönik, jól vannak! Sophie most adta ki a legújabb könyvét és Londonban tart épp könyvbemutatót a kinti magyar olvasótábornak. Szétszedik a rajongók! Százával özönlenek az ilyen eseményekre. A másik Miss. a negyedik hónapban van, nagyon várják a picit. Miáról nem tudok. Hónapok óta nem beszéltem vele. – Daráltam végig a sort.

– És veled, mi a helyzet? Munka? – mindig is gyűlöltem ezt a small talk jellegű faggatást, amit kínodban szükségesnek éreztél néha szex után.

– Köszönöm kérdésed, minden a legnagyobb rendben.

– Nem vagy valami bőbeszédű ma… – felém fordultál egy félmosollyal.

– Mit mondhatnék… Kell egyáltalán ilyenkor bármit is mondani, K.? szerintem nem feltétlenül. – Elfordítottam a fejem.

– Jó, nekem teljesen mindegy… Akkor öltözök. – Ismét felbukkant a sértődött kisfiú.

Még az ágyban maradtam, te pedig gyors tempóban öltözködtél, mintha menekülnél. Kint süvítve tombolt a szél és halott falevelekkel csapkodta az ablakot. A tudatom valahol egész máshol volt. Csak a testem feküdt azon az ágyon. Volt idő, mikor mindennél jobban kívántam az ilyen találkozókat. Mikor boldogan csevegtem volna veled a semmiről. De mára már megkopott a te varázsod is. Idegesítettél… Dühített a gyerekességed, a sekélyességed és a középszerűséged. Csak a tested kellett aznap, semmi más.

– Nem tudom, mi bajod van ma… – vakkantottad még oda, miközben az öved csatoltad be.

– Nincs értelme vitatkozni, egyszerűen csak nem volt kedvem beszélgetni. Inkább ujjaztál volna meg még egyszer… – nevettem fel a végén.

– Igen..? Ezt szeretted volna? – látszott a hezitálásodból, hogy azt fontolgatod, hogyan reagálj. Végül nem szóltál semmi többet, csak visszabújtál mellém ruhástól és három ujjad toltad belém mindenféle előjáték nélkül. Szinte azonnal elélveztem; bizsergett még minden idegvégződésem, elég volt hozzám érned, megéreztem a kölnid illatát a gallérodon, ahogy rám hajoltál, az ujjaid kemény érintését és nyelved követelőző kopogtatását az ajkaimon… Vadul csókolózva élveztem el isten tudja hányadik alkalommal.

Megsimogattál, csókolgattál még egy ideig, majd én is öltözni kezdtem és visszaültem a fotelba. Hallottam, ahogy halkan becsapódik az ajtó utánad.

04

Vázlat – 3

Pontosan emlékszem, hogy szaggattad darabokra a tudatom, majd a lelkem. Beetted magad, mint a szú a fába és szétrágtad az erkölcseim, a büszkeségem, a józan eszem… És nem csak hogy hagytam, de kívántam… Óh, Istenem… mennyire kívántam. Olyan mély függőséget alakítottál ki bennem, hogy a szavaid nélkül fulladoztam, mintha egy több száz méter mélyen lévő, tengeri árokban repesztené szét a tüdőm a nyomás. Őrület volt… Kínzó, sötét, keser-édes hónapok.

Aztán elmúlt. Veled együtt halt el bennem az élet, mint egy száradó növény a fény és éltető nedvesség nélkül. Megkérgesedtem, elhamvadtam, elfogytam. Egyetlen aprócska mag maradt csak utánad; egy szem fekete, sűrített lenyomata ennek a mérgező időszaknak, amely magában hordozza a sötétséget, keserűséget, gyűlöletet és… még talán valami mást.

Most benned virágzik a tüskés, fekete húsú gyümölcsöt hozó növény, mely ebből a magból kelt ki. A te lelkedet szőtte át kusza, halálos indáival, mint egy szörnyű betegség. Érzem, ahogy lüktet az ereidben, mikor hozzám érsz. Érzem a nektárja fanyarságát, amikor a számba lövell a kirobbanó vágyad. Hallom a szívverésedben a lüktetése ritmusának asszimmetriáját, ahogy egyre erősebben szorítja szúrós indáival a szíved. És édes örömmel tölt el a szenvedésed látványa. Tobzódom a gyötrelmedben. Közben pedig ugyanolyan őserővel kívánlak, mint egykor. De a kegyetlenséged megacélozott. Hidd el, ma már nem követem el ugyanazt a hibát.

Te viszont megtörtél. Alig vettük birtokba a drága hotelszobát, máris átölelted a derekam, szorosan hozzám bújtál, félresöpörted a hajam és arcod a vállam és nyakam közötti árokba fúrtad. Én az ablak felé fordulva bámultam az alattunk nyüzsgő, éjszakai várost, te pedig hátulról átölelve szorítottál, mintha sosem akarnál elengedni. Nem engedtem meg magamnak, hogy bármit is érezzek. Kővé dermedve figyeltem az apró szentjánosbogárként világító autókat, és hangyánál is kisebb embereket a forgalmas utcán.

Aznap előadást tartottam a konferencián, te pedig lelkesen figyeltél. Volt némi behatásod még a szakmai utamra is; miattad kezdett el érdekelni ez a szektor. Beleástam magam, piaci információkat szereztem, politikai vonzatokat elemeztem és kikutattam a mesterséged alapjait is. Az előadás után az egyik kollégáddal odajöttél hozzám. Látszott, hogy nem a te ötleted volt; kényelmetlenül érezted magad. Főleg mert az ostoba kollégád szégyentelenül kikezdett velem. Egy szánakozó mosolynál többre nem is méltattam, és hamar elköszöntem. Téged látszólag megérintett a dolog.

– Ne haragudj már a Z. miatt… minden csinos nővel kikezd… most vált el… Tudod, hogy van ez ilyenkor… – Úgy tűnt, mintha szabadkoznál.

– Egyáltalán nem haragszom. Tudom kezelni az ilyen szituációkat, egyet se félj! – kacéran mosolyogtam rád.

– Ja… gondolom nem ő az első férfi, akit leépítesz magadról. Minden nap kikezdenek veled, mi?

– Azért azt nem mondanám, hogy minden nap… Vannak napok, mikor otthon maradok – kacsintottam, majd kipattintottam a selyem blúzom legfelső gombját.

– Nagyon sokat változtál… – rácsodálkoztál a melleimre, mintha nem ismernéd már a testem minden egyes négyzetcentiméterét becsukott szemmel is.

– Remélem, pozitív irányba… – közelebb léptem, lehalkítottam a hangon, és olyan bársonyos regisztereken búgtam a füledbe, hogy tudtam, rögtön megmozdulsz a nadrágodban.

– Abszolút pozitív… – ezt már csak suttogtad, miközben a tarkómra csúsztattad a kezed, majd a hajamba markoltál és megcsókoltál. Mély, követelőző, mohó csók volt, nedves ajkak, mindkettőnkben lüktető vágy, parfüm és kölni illatok az orrunkban, selymes, drága blúz és ing érintkezése, majd felforrósodott bőrünké. Imádom, ahogy feszül rajtad a boxer; mikor már kibújtatni is nehéz, olyan kemény és hatalmas.

Hagytad, hogy átázzon rajtam a bugyi, azon keresztül izgattál, amíg meg nem érezted a nedvességet a finom anyagon keresztül, majd egy hirtelen reccsenéssel letépted rólam, az ágyra dobtál és rögtön belenyaltál mélyen. Ebben is mohó voltál és szinte faltad minden cseppjét. Aztán a nyelved lejjebb vándorolt… A kedvenc helyedre… Szépen ellazítottál, majd bedugtad az egyik ujjad és nagyon lassan mozgatni kezdted. Rövid ideig bírtad, a vágy teljesen elborította az agyad, és rám feküdtél. Jó volt érezni a felforrósodott tested súlyát; látni a szemed, érezni a meleg leheleted az arcomon, ahogy fújtatsz a kéjes gyötrelemtől, hogy végre belém hatolhass. Megnyitottam előtted az utad… beengedtelek. De csak a testembe.

Vadságod már nem lep meg, hiszen keményen kezdtük. De aktusaink egyre jobban ellágyultak. Máskor szex után elsiettél, gépiesen öltözködtél, majd rövid búcsú után már kint voltál az ajtón. De azután… átfordult szép lassan minden. Egyre többet időztél még mellettem az ágyban. Egyre lágyabban simogattál és megszaporodtak a csókok is. A részeddé váltam. A lelked egy darabjává.

Aznap volt az első alkalom, hogy együtt aludtunk. Reggel a válladon ébredtem. Az ablakon már besütött a déli napfény, de azon a napon már nem volt előadásom, te pedig… úgy tűnik ellógtál. Mozdulatlan, gyönyörű márványszoborként feküdtél mellettem, kisimult arccal, mintha a világon semmilyen gond nem terhelné a szíved.

Aztán hirtelen elöntötte minden porcikám a frissítő, hűvös gyönyör, mint a nyári hajnalokon táncoló, kacér, tengeri szellő – akármilyen erős páncélt is növesztettem, ez játszi könnyedséggel tört rajta át…

Kinyitottad a szemed.