Csodára várva (még mindig…)

12826212_516620018517985_1866733952_n

Új időpont, új lehetőségek, új illat, íz és tekintet. Új szerető.

G.

Ő egy fehér vászon, amire isten tudja, mit fogunk festeni. A középszerűségtől rettegek leginkább – tőle és magamtól is. Ha ez működne, működhetne nagyon jól. Átkozott érzelmek nélkül, bonyodalmak nélkül, levelek nélkül, minimális kontakttal, kemény szexualitással, úgy igazán…

K. hallgat, B. hallgat. Csend süketíti meg a lelkem, mert én ordítanék belül, de nem találom a kiutat magamból. Micsoda mély, képzavaros közhely egy ilyen ostoba kis szubtól… mi? Eljátszok a gondolattal néha, hogy megiszok egy pohár bort, lekísérem egy Xanax-al, aztán szórakozom a gyertyákkal és a pengével kicsit… De nem bízom saját magamban. Eszembe jutna K. tengerkék szeme, hűvös tekintete és semmit mondó szavai, és talán… megcsúszna a kezemben az a penge.

Mennyi friss, ropogós, nedves, ragadós, illatos erotikával akartam megtölteni ezeket a virtuális oldalakat, és milyen undorító, gennyes, fekélyes, szánalmas fröcsögést hányok csak ide. Igen, undorodom attól, amivé lettem általa. A legszomorúbb, hogy a saját ostobaságomnak köszönhetem ezt is.

Úgyhogy… Jövő héten új élményeknek adom át magam G. alatt. Ki tudja, mi történik még… ki tudja, mire jutok B-vel, és K. halvány árnyéka meddig kíséri üvöltő Démonom álmatlan éjszakáit. Egyébiránt pedig… Ha többször találkoznánk nagyon hamar eloszlana ez a józan észhez méltatlan, lila köd… A legtöbb “misztikus” tulajdonsággal én ruháztam fel K-t, illetve az írott szöveg varázsa – amihez jól ért ő is. Szemtől szemben egy egészen egyszerű fickó, semmi különleges nincs benne, semmi misztikus… 🙂 Egyszerűen csak vonzó; nagyon szép és nagyon finom farka van… És ez az átkozott feromon koktél, amit áraszt magából… elvette az eszem! Az állati ösztönök szintjére süllyedtem, amit jobban szégyenlek, mint bármilyen mocskos, szexuális aktust.

Mennyi mindent terveztünk pedig… Semmit nem valósítottunk meg belőle. Talán majd mással… Hiába hívom B-t Gazdámnak, nincs jelentősége. Sosem lesz olyan jelentősége, mint K-val lett volna. Ilyen csúnya hibát még soha nem követtem el, és semmit nem bántam még ennyire, mint ezt.

Behunyom hát a szemem, elengedek mindent, koncentrálok a munkámra, a barátaimra, az új kapcsolatokra, és várom a csodát, ami magával ragad előbb vagy utóbb. Mert jönni fog, ebben teljesen biztos vagyok, még akkor is, ha nem tudhatom előre, milyen arcot ölt magára.

 

Advertisements

Adj egy csodát…

Ismét lemondva egy találkozó… G. a harmadik jelöltem; nem történt behatolás. Két kávé, két beszélgetés, két találkozás volt csupán. Van valami a szemében, valami pajzánság, ami tetszik. Jó az alkata, rendkívül intelligens és van stílusa. Ideális… A testemnek. Más nem is érdekel ebben, sem engem sem őt – hála az égnek! Van egy olyan érzésem, hogy vele jó lenne a szex… Ő laza, szimpatikus, udvarias, nem tart folyamatos kontrollt, mint B. és K.

Bár K… Illékony. Nem tart már semmit, kapcsolatot sem igazán velem. Rapszodikus minden… Kiszámíthatatlan, mint egy szürreális zenemű. Isten tudja, ki komponálja… vagy tán mi ketten klimpírozunk a  billentyűkön esetlenül, így alakul ki ez a fals, sötét dallam.

A hűvös, tengeri szél és az egy hónapja folyamatosan tartó, feszített tempójú hajtás megtette a hatását. Elkapott a nátha, és így gátat szabott egy újabb légyottnak. B.-m még lábadozik, őt sem szeretném megfertőzni semmiképp! K.-nak pedig kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem hogy velem találkozzon. Rezignáltság uralkodott el rajtam… Átkozott nihil… olyan, mint a bénulás. Nincs tovább egyik irányba sem, várok türelemmel, és esetleg fohászkodom a csodáért… De miféle csoda adhatná nekem vissza K-t? Azt a K-t, aki az első leveleket írta… Aki figyelt rám, aki törődött velem, aki akart engem… Ugyan, akart valaha? Akarna most..? Bármikor, bármire…

Eltörpülnek az élet dolgai, elveszítem a józan eszem, saját kezűleg zúzom össze a becsületem és kocsonyás zseléként omlik össze minden tartásom. És ez nem vonzó… Ez a legtaszítóbb dolog egy nőben. Még akkor is, ha szub.

Kétségbeesett vagyok és nagyon fáradt. El kell engednem, meg kell értenem, hogy ezt nem tudom kontrollálni, sem befolyásolni semmilyen szinten. Őt nem. Semmivel. Összeállítom hát a legutóbbi rosszalkodásomról készült videókat neki, amiket a hajón forgattam… Ennyit tudok tenni. A kedvére vagyok, így időnként ad magából egy morzsát cserébe. Egyébként ezek most egész szép kis filmek lettek 😉 Egyre messzebbre megyek a kedvéért. A figyelme olyan kitüntetés, olyan kincs, ami most instant gyógyír lenne minden bajomra…

2017.10.28. – Santa Cristina d’Aro

IMG_20171027_172606.jpg

Megbabonáz a tenger vize, ami úgy hullámzik és remeg, mint a forró tej tetején a vékony, finom hártya. A hajó teste tegnap éjjel még hatalmas, fehér habokat hányt maga alól, most csak szerényen siklik. Hamarosan kikötünk Barcelona partjainál. Pompás aranyhíd húzódik előttem, ahogy bámulok kifelé a tizennegyedik emelet ablak-falain. Csupán pár másodpercig bírok gyönyörködni benne, majd tekintetem rögtön a kéken csókolózó horizonttal hűsítem, amely a végtelen távolba vész.

Olyan a szemed, mint a tenger. Olyan zordan kék, olyan gyilkosan hűvös… Olyan elsötétülő és felragyogó; mikor milyen a hangulatod. Téged látlak benne. De már mindenben téged látlak. Megmérgeztél. Beadtad nekem ezt a halálos drogot és most megvonod tőlem… Csak csöpögteted… Sírásra késztetsz majd’ minden nap.

Utoljára kedden láttalak, skype-on. Kicsivel több mint három percig. De megmutattad az arcod… Hirtelen történt minden. Épp hogy letettem B-vel a Hangouts-on a videótelefont, bejelentkeztél. Tetszett a videó, amit aznap küldtem, úgyhogy eldöntötted, kiélvezed. És megengedted, hogy lássam… A tárgyalóban ültem épp, B. miatt bújtam be oda, de B. nem követelt… ő beérte az arcom látványával a túloldalon. Te viszont… Te követelted és megkaptad a jussod! Engem akartál látni, úgyhogy rögtönöztem… Az ajtó elé toltam egy széket, a földre tettem a laptopom és vetkőztem. Hamar elélveztél…

Gyönyörű, kívánatos, őrjítő! Egészen más, mint B. Most, hogy így láttam a kettőt egymás után… Hihetetlen volt a kontraszt.

Jobban akarlak, mint eddig bármit. És ez a mondat elkeserítően igaz és őszinte. Ijesztően őszinte.

Az ötödik

– Mikorra érnél a parkolóházba?
– A szokásos helyre? 30 perc.
– Gyere oda most.
– Indulok.

Beleszédültem, olyan hirtelen történt minden. Egyik pillanatban még a válaszát vártam, másikban már ültem a metrón. Az járt a fejemben, hogy újra látom… Ismét érezhetem az illatát, hallhatom a hangját, a számba vehetem a fantasztikusan tökéletes farkát.

Megtörtént.

Mikor odaértem, még az autójában ült. A leghátsó parkolóhelyen állt, egyel hátrébb, mint szokott. Kiszállt.

Szia! – vidáman köszöntem rá, le sem tudtam volna törölni a mosolyt az arcomról semmivel.
Na csókolom. Pakolj le ide – mutatott a hátsó ülésre.

Kinyitottam az autót, letettem a táskám, dzsekim és sálam. Majd megálltam előtte. Picit megnőtt a haja, picit borostás volt. Az a kockás ing volt rajta… Az a fekete, ezüst csatos nadrágszíj, az a négyzetes számlapú óra. És a karikagyűrű. Észbontó kombináció.

– Oda lehet térdelni… – az autója mögé, a sarokba mutatott. Bemásztam, ott már a tető kezdődik, óvatosan kuporodtam le, hogy ne verjem be a fejem. Körülöttem eldobált papír zsebkendők, alattam por és korhadt deszkák. Letérdeltem szó nélkül, gondolkodás nélkül. Az adrenalintól már elzsibbadtam, nem éreztem, nem láttam, nem hallottam, csak vártam a gyönyörű csodát. Kattant a szíj csatja, megpillantottam a fekete boxert (középen egy zseniális kis mintával! 🙂 ) és előbukkant mögüle a már merev és kemény, illatos húsdarab. A számhoz tartotta, és… az ajkaimra engedett néhány sós, aranyló cseppet. Megvadultam az ízétől! Majd a számba adta. Letolta mélyen a torkomra… éreztem, hogy hamarosan elélvez! Ekkor megállt… megpihent, visszatartotta magát, de már éreztem a szájpadlásomon a sós, fanyar előcseppeket. Ezután megfogta két kézzel a fejem, és mélyen magára húzott. Gyengéden érintett, de erősen tartott. Alig kaptam levegőt, gyorsult a ritmus, meghallottam a hangját… Egészen hátra lőtt, a torkomra. Fulladoztam, de nyeltem minden cseppjét. Engedett levegőhöz jutni. Nem bírtam ki, szélesen elmosolyodtam és lenyaltam az ajkaim széléről minden maradék cseppet. Tetszett neki, hogy élvezem. A végén még néhány csepp aranyat kaptam az ajkaimra, ami végigcsorgott az államon. Gyönyörtől aléltan nyalogattam le. Az illata a testnedvei, az érintése, a bőre… olyan vonzó, amilyet még nem tapasztaltam. Mintha nem is idegen lenne. Azt hiszem, erre mondják, hogy “megvan a kémia” közöttünk.

– Kérsz cigit? – mosolygott!
– Igen! – mosolyogtam vissza.

Megköszöntem szépen, ő meg is gyújtotta nekem. Mint a régi szép időkben, a szokásos rituálé. Majd beszélgettünk. Megkérdezte, mi a helyzet velem, csevegtünk kicsit…

– Látod, így jár az, aki ilyen videókat küldözget, amilyet te reggel…

Csak mosolyogtam. Majd utasított, hogy pakoljak és induljak. Felöltöztem, összeszedtem a táskám, elköszöntünk (“vigyázz magadra!”) és rohantam vissza a munkahelyemre, hatalmas vigyorral az arcomon.

Imádom, ahogy megaláz. Imádom a lazaságát, mégsem jutna eszembe ellentmondani neki, soha. Imádom, ahogy egy pillanat alatt eltipor, és imádom, ahogy utána a legnagyobb természetességgel cseveg velem.

Újrakezdés. Megtettük együtt is az első lépést. Kíváncsi vagyok lesz-e folytatás.

01 (2)

Step by step…

Most én alkalmazom a “lépésről lépésre” elvet. Apró szilánkonként szedegetem össze a ripityára tört mozaikdarabkákat.

Sok minden kiderült az utóbbi időben. Ismét a kezemet fogta… ismét irányba állított és ismét segíteni próbált. De nem tévesztem össze ezúttal a hűvös profizmusát jó szándékkal. Óh nem… Ugyanolyan szadista, mint A., a szépséges szörnyeteg. Vérzésig korbácsolja a nőket és élvezi a reakciókat.

Óh, hogy miért nem ezzel kezdted… Miért nem így kezdtünk neki? Mennyivel jobb lett volna. Fájdalmas és tanulságos leckét adtál, de minden pillanatáért hálás vagyok.

Hiányoztál. Életre keltetted a Démonom újra.  

Egy lépés

laura

Állok a tükör előtt a füstös félhomályban… leég közben a cigaretta a hamutartó szélén. Figyelem, ahogy lassanként omlik le a bőröm, apró darabkákban, mint a megfáradt vakolat egy régi épületről. Majd lemállik a hús a csontomról, széthullik a váz és felemeli fejét szégyenlősen a lecsupaszított kis Szörnyecske. Kinyitja világító szemét, kiegyenesíti meggörbült gerincét és szembenéz igazi önmagával.

Az oly gyakran tomboló, viharos, fekete lélek most csendes és lélegzetvétel nélküli, mint egy hibernált álomból ébredő vad: riadt és tanácstalan; megfigyel, kivár, mozdulatlanságba kövül, majd olyan óvatosan moccan csak, mint a nehéz szárnyú bogár a vihar előtti vibráló, párás levegőben.

Megmozdulnak ujjai, milliméterről milliméterre; órákig tartó, elnyúlt mozdulat ez, mint egy hosszú szeretkezés a tárgyakkal, amelyeket közben ujjaival súrol. Mindenen ott hagyja ragacsos, fekete, kátrányszerű nyomát, mely egész, sötét lényét beborítja. Mozgása még mindig óvatos, de megtesz egy lépést…

Egy Démonhoz méltatlan, pengeélre kényszerített, alig észrevehető, apró lépést. És kialszanak a fények.

Most te jössz…