“Who will save you now?

…tell the world, I will survive.”

Olyan a világ, mint egy Beksiński kép. Mintha egy sötét árnyakkal átszőtt, homályos szűrőn át nézném, ahogy felégnek az épületek, fák és bokrok… Leválik az emberek csontjáról a hús és fél-életű pokolfajzatként vánszorognak csak az utcán. Post-apokaliptikus lázálom. Delíriumos látomás. Már nagyon nehezen tudom csak türtőztetni magam. Magányra van szükségem. Egyedüllétre, átvirrasztott éjszakára a démonokkal, a belső Szörnyecskével, akit oly’ nagyon elhanyagoltam. Láncra verve tartottam az utóbbi hetekben, elnyomva sikolyait és fájdalmas ordítását.

Eltelt tizenegy nap. Nem írt. Megharagudott. Nem érdeklem eléggé ahhoz, hogy írjon. Ma írtam neki a főnökasszonyom unszolására. A kék szemű kollégám véleményét is kikértem. Férfi szemmel mégiscsak jobban látja a dolgokat…

Tegnap este annyira fáradt voltam, hogy migrénes fejfájás tört rám, és bár már nem álltam a lábamon, nem bírtam elaludni a fájdalomtól. Ilyenkor mindig maszturbálok, az azonnal álomba ringat. De valahogy nem jött az ihlet… Olvasni kezdtem hát. Aztán eszembe jutott Á. Az angyal glóriás tekintetű… és a hangja, ahogy elélvezett. Benedvesedtem rögtön. Imádom, amikor egy férfinak határozott hangja van, ahogy elélvez. Ezt rendkívül hiányolom a férjemben. Ő mindig csendes volt. Ostoba visszafogottság, vagy nem tudom, mi a fene az oka. Pedig ő is attól izgul fel a leginkább, ha hallja az én hangjaimat… Nyilván ez oda-vissza működik.

Mindegy. Á-ra gondoltam, aztán elővettem a telefonom és megnéztem néhányat a kedvenc videóim közül. Alig telt el két-három perc, elélveztem. Az öt órás ébresztőre ébredtem. Fél héttől dolgozom… Lassan meg kell állnom, mert kis híján már hallucinálok a fáradtságtól.

Kíváncsi vagyok, válaszolsz-e, K.

Advertisements

Cigarettes after sex

Sokáig játszottam a fejemben egy jelentet; mint egy folyamatosan újrainduló, pár másodperces videót vagy GIF-et. Idilli volt, már-már romantikus… az én keser-édes ízlésemhez illő.

Fekszünk az ágyon a vad, véres, szétszakító szex után. A fenekem zsibbad a fájdalomtól, a combomon, mellemen és puncimon hosszúkás, feldagadt hurkák mutatják az édes rombolásának nyomát, mint egy titkos térkép az Ő kifürkészhetetlen útjairól. A kezünkben cigaretta, amit hanyatt fekve szívunk. Erős… az övé, ő gyújtotta meg nekem. Beleszédülök, ahogy szétfeszíti a tüdőm. Oldalra fordítom a fejem és ott fekszik mellettem. A mellkasa nyugodt gőzgépként emelkedik és sűllyed, szemüvege alatt elnehezedik a szemhély: az orgazmus utáni édes fáradtság és kielégültség megnehezíti a testét és tudatát. Rám néz ő is és mosolyog. A nyakam köré simuló fekete bőrre erősített ezüst karika az összetartozásunk jele. Mint egy karikagyűrű. Beleakasztja az ujját és magához húz. Egy rövid, nikotin ízű csókkal jutalmazza alázatosságom, aminél értékesebb ajándékot nem is adhatna nekem.

Attól tartok, ez örökre álomkép marad. A testemből, az odaadásomból, az intellektusomból, a stílusomból, a bőrömből, az ajkaimból, a pinámból, a fenekemből, az alázatomból… csak egy parkolóházas találkozóra futja. Egy öt perces menetre és néhány csepp gecire, aztán két jó szóra. A szakításunk előtti levelében azt írta: “Azt érzem, szomorú vagy”. Jól érezted, K. Mindig szomorú vagyok miattad. Kibaszottul szomorú.

Csak neked

Vannak pillanatok, amik óráknak tűnnek; amikor az ember várakozik és eufóriával teli szikrák helyett ürességgel konganak csak a másodpercmutató fájdalmas kattanásai. De mikor veled vagyok, megfordul a világ, és perceknek tűnnek az órák, amiket együtt töltünk. Át tudnék beszélgetni veled egy életet.

Talán eltűnünk egy nap egymás életéből, talán örökké egymásba gabalyodva, majd szétválva és újra találkozva futnak az útjaink, nem tudhatjuk. De fontos vagy nekem. Időnként szeretném, ha belelátnál a fejembe… ha éreznéd, amit én, ha át tudnád élni, hogyan szeretek, hogyan kötődöm és hogyan tudok gyűlölni. Minden momentumot ezer fokon égve élek meg, és az intenzív behatásoknál nem adom alább, mert különben nem ér semmit az élet. Ismersz… ez igaz. Ám talán nem minden esetben tudod megérteni, milyen Laurának lenni. Pedig ott voltál mikor az identitásom megszületett… a fejlődését viszont nem teljesen követted végig. Hiszen nem is tudtad volna… és nem is vártam volna el ezt tőled. Zölden burjánzó, káprázatos mimóza vagy, amely érzékeny, gondozást igényel, de cserébe légiesen könnyed, szemet gyönyörködtető virágokkal hálálja meg a törődést. Úgy érzem, én vadhajtás vagyok olykor melletted, aki tüskés bogáncsokat terem csupán, de a kemény, szúrós páncél mögött édes húsú gyümölcs bújik, ami csak a bátrak kiváltsága. A legboldogabb időszak, amikor együtt virágzunk!

Mostanában egyre ritkább. Mert ritkulnak a tavaszok is…

Közben felkondultak odakint a teret uraló templomunk harangjai. Az az album jut róla eszembe, amit annyiszor hallgattunk végig együtt is. Már lassan tíz éve, hogy azon a délutánon először ültünk le együtt és beszélgettünk át órákat, sötétedésig… Megszámlálhatatlan emlék, pillanat, együtt átélt élmény, hangulat, öröm és bánat köt össze minket. Megmásíthatatlan útjelzői kettőnk hosszú utazásának. Mégis távol vagyunk most… Mintha golyóálló üvegfal húzódna köztünk, amely a hangokat sem engedi át. Tudom hogy látsz… én is látlak. Tudom, hogy ott vagy, és hidd el, én is itt vagyok. Talán már nem ugyanaz, de te sem. Küzdünk a démonjainkkal, vagy csak fáradtan öleljük őket, mikor a harc már nem használ.

Gyermeki lelkesedéssel rajongtam, őszinte, nyílt szívvel fordultam a világ felé és most ugyanolyan hangos, gyermeki sírással állok a semmi közepén. És mégis… minden nap újra össze kell varrnom magam, mint egy rossz rongybabát. Betömni a kipotyogott bélés helyét, befércelni gyorsan és kihúzni még egy napot. Dolgozni, mosolyogni, idegen emberekkel találkozni, professzionálisnak tűnni, belső konfliktust kezelni, új barátságokat kötni, régi kapcsolatokat elsiratni…. És újra kezdeni ezt minden egyes nap. Nekem nem segít az önismereti utazás… Te magadba akarnál nézni a helyemben…? Pontosan tudom, mit találok ott, és már rég elfogadtam.

Te vállalnád a “Lauraságot”? Én vállaltam… És amikor jól érzem magam, a mennyek nektárját iszom, ami határtalan erővel, energiával, önbizalommal és pozitív töltettel lát el. De mikor szenvedek, ezer darabra szakad a szívem és emberfeletti erőfeszítés túlélni minden napot. Megéri…? – kérdezhetnéd. Nos, nem tudom. De most nem tudok más úton járni. A közhelyes, arany középút rendkívül taszít. A hétköznapiság, az átlag, az unalom, a felszínes csevej és a semmit mondó kapcsolatok irtózatos dolgok számomra. Mondani ezt persze könnyű, belenézni egy másik ember szemébe és kimondani a legőszintébb gondolataidat… na, az már nehezebb. Ez egyszerre fáraszt és fel is tölt. Adok és kapok cserébe… Minden esetben. Akkor is, ha jót adok és a lelkem egy darabját nyújtom, de cserébe hazugság és méreg a jutalmam. Magamba fogadom… szivacsként szívok fel minden tapasztalatot, mert egy nap – talán nem is olyan soká’ – számot vetek majd az életemmel, és tudni fogom, hogy valóban éltem.

Látod, ennyi év kellett hozzá, hogy belássuk a kettőnk közötti különbségeket, és megértsük, hogy ami egyikőnknek jó, attól talán a másik szenvedne. Jót akartunk mindketten, őszintén. Az intelmekkel, a vitákkal, a szelíd erőszakkal, a haraggal, a veszekedéssel, a csenddel… Mert meggyőződésünk volt, hogy a “jó dolgok” kőbe vésett, egyetemes igazságok. Bárkire ráhúzható ruhák, vagy bárki számára ízletes és tápláló manna, de a te mannád az én mérgem, és fordítva.

A közös pontjaink, a kettőnk köteléke erős… a rugalmasságát teszik próbára ezek az időszakok.

Ha máshogy nem, hát így… Veled voltam egy kicsit most is! Te pedig velem.
Csókollak, Sophie.

Úsznak a felhők az égen

Nem képzelek már bele semmit az égen puha pamacsként úszó vattadarabokba. Úgy szaggattam cafatokra a gyermeki ártatlanságom, olyan módszeresen gyomláltam ki magamból minden jóhiszeműséget és tisztaságot, hogy én magam is bámulatosnak tartom a saját hatékonyságom.

Ezt a feketeséget már nem veheti el tőlem senki. Vagy ha elveszi, súlyos mérget vesz magához. 

Ezt a feketeséget már nem lehet tovább piszkítani. Nem látszanak rajta a ragacsos foltok, a vér, a fájdalom és a gennyes sebek. 

Ez a feketeség nyugtat meg, ölel át és borítja be lelkem, amikor ordítani, őrjöngeni szeretnék… csak úgy, bele a nagyvilágba. 

Tegnap este áthívtam a subom. Gyógyír volt a szenvedése a sebeimre. Balzsam volt minden fájdalmas jajdulása és nyögése meggyötört lelkemnek. Édes élvezet volt a húsába marni és foltokat harapni gyenge bőrére.

El akarok költözni. Nem akarok soha többé befeküdni az ágyamba. Mocsok vesz körül. Nem leszek képes már soha megtisztítani magam, csak folyamatosan menekülök az újrakezdésekbe. B-be, új házba, új munkába, új életekbe…

Mennyire szeretnék elaludni. De csak a felhőket bámulom rezignáltan, ahogy tovaúsznak…

A dolgok művészi oldala…

negyre_csak

Hatalmas, égig érő gesztenye-, bükk- és platánfák vettek körül. Ágaik szelíden integettek a napnak, melynek sugarai már az alkonyatra készültek. Úgy csillogott egy-egy sugár az arcomba a szélben táncoló levelek közül, mintha játékos angyalok tartanának tükröket valami ősi fény felé, s játékukkal a gyarló halandókat akarnák elvakítani pajkosságból.

Egyre csak arra tudtam gondolni, mennyire gyönyörű lenne zafír tekinteted ebben a fényben.

Lassan elkezdődött a koncert a szabadtéri színpadon. Megszólaltak a vonósok, fúvósok, ereimben lüktetett a két hatalmas dob mennydörgésszerű dübörgése. Az Egmont nyitány dallamára suttogták a körülöttünk táncoló, zöld lombú óriások a tökéletes aláfestést, s közben az alkony hűvös csókja cirógatta az arcom.

Egyre csak arra tudtam gondolni, milyen lehet az ajkad érintése. Milyen lesz, mikor először összeér az enyémmel.

Az ötödik szimfóniánál már egyre szorosabban ölelt magához a szél hűvös, csontos karjaival, mint egy kegyetlen szerető: nem enged, de meleget sem ad, csak átfagyasztja a szívem minden egyes leheletével. Magához húz, körbeölel, átjárja minden porcikám: érintésére libabőrös leszek, de mégis… legbelül fázom.

Egyre csak Rád tudtam gondolni. 

Lassan leereszkedett a nap a horizont vonalára; megpihent kissé a holnapi szél ígéretét hozó, bíbor-narancs felhőágyán, majd végleg leköszönt. Ahogy sétáltam át a kis fahídon, a víz tükrét néztem és elképzeltem, hogy belemerülök. De odalent nem a hínár és hideg nedvesség fogad, hanem egy másik dimenzió; egy titkos világ, ahol nem kell bujkálnunk és várakoznunk. Ott csak egy szavadba kerül, sőt… szavak sem kellenek. A pillantásoddal elmondod minden parancsod, és a puszta létemmel engedelmeskedek neki.

Egyre csak…

Part III.

A reggeli nap aranyló mézzel csorgatta végig a szoba öreg tapétáját, ahogy lusta nyalábjaival besütött ebbe az elhanyagolt lakásba is. Nem válogatott, mindenkinek jutott melengető szeretetéből, s bár nem sietett az ébredéssel, volt aki helyette is virrasztott. Logan álmatlanul fetrengett izzadsággal átitatott lepedőjén és vöröslő szemmel bámulta, ahogy lassan beindul a város körforgása. Mint egy lüktető vérkeringés, úgy indultak meg a villamosok, buszok. Apró pontokként nyüzsögtek odalent az emberek, és Logan csak arra tudott gondolni, hogy egyenként eltaposná őket, mint a bogarakat. Csontig hatoló fájdalmai voltak, a tegnap esti méreg az ízületekig hasított, beszivárgott a vérébe, az izmaiba, a tudatába és a lelkébe. Beférkőzött a gondolataiba a félelem, mint a féreg az érett gyümölcsbe. Rettegés járta át egész testét és delíriumos félálomban töltötte el a sokadik éjszakáját is, mióta nem látta őt. Órák óta gyűjtögette az erőt, hogy felemelje a kezét és benyúljon az éjjeliszekrény fiókjába, ahol a fájdalomcsillapítót tartja, de ereje cserben hagyta. Inkább csak nézte a világot a hatalmas, tetőtéri ablakon át. Bámult kifelé és azon merengett, vajon mikor vált ki közülük… Mikor érezte utoljára a társadalom tagjának magát, mikor voltak céljai, mikor küzdött utoljára valamiért, úgy igazán. Talán neki is sietnie kéne most valahová, neki is futnia kéne a villamos után, hogy beérjen egy léleksanyargató helyre, ahol olyasmit csinálhat éhbérért, amit gyűlöl. Talán az lenne a legjobb, ha elvenne egy nőt, elkábítaná a szavaival, elhitetné vele, hogy szereti, hogy vigyáz rá, hogy mást soha nem kíván meg, hogy otthont teremt a gyermekeik számára. Ezt várják el a vele egykorú férfitól. Ezt hiányolta belőle mindenki, ezért menekült el. Logan nem akart hazugságban élni, de a magány sem egyszerű. Önmaga választotta ezt a megjósolhatatlan, bizonytalan jövőt. Épp ez benne a kihívás és épp ez benne a szép: bármelyik pillanatban összetörhet; beomlik, rászakad, eltemeti a törmelék és végre nyugodtan alhat.

Délután két óra harmincnégy perc volt, mire felkelt. Kávét főzött, meztelenül ült az amerikai konyhában, amelyben a kávéfőzőt és vízforralót kivéve érintetlen volt minden eszköz. Mohón kortyolta a forró, fekete italt és közben cigarettára gyújtott. Megbújt az ebédlőasztal sarkában, ahova már nem értek el a lándzsaként hasító fénysugarak. Telefonja hangtalanul jelezte a hívást, villogott a kijelzőn Paul vigyorgó feje. Nem volt kedve hozzá, lezárta a képernyőt és újabb cigarettára gyújtott.

Egyre csak az ő képét látta maga előtt. Azt a moziba illő, vászonra kívánkozó, mennyből alászállt, mégis pokoli képet, amikor utoljára találkoztak. A tetőteraszon álltak, pontosan ott, ahol legelőször találkoztak évekkel ezelőtt. Most is olyan kislányosan kurvás volt a mosolya, ahogy beleharapott az ajkába. Melle megrebbent, ahogy felült az erkély korlátjára. Hajával szelíden játszott a szél, miközben a délutáni napsugarak opálos ékkővé varázsolták a szemét. Kemény volt és hajthatatlan. Nem használtak már sem a szép szavak, sem a macsó sértődöttség, sem az a rossz fiús tekintet, amire ő úgy bukott. Elege lett belőlem – gondolta Logan, ahogy hallgatta a nőt. Kiadta az útját, de ezt is olyan fondorlatosan csinálta, hogy nem zárt be minden kaput, hagyott egy apró kis rést, egy kérdőjelet, ami savként mardosta a férfi gondolatait. Agya úgy kattogott, mint egy rossz óra, aminek egy helyben jár csak a mutatója.

De miért? Mi volt az oka annak, hogy nem akarja látni többé? Látszólag minden tökéletes volt. Pontosan olyan mérgező, keres-édes szenvedély volt a kapcsolatuk, ahogy azt mindketten megkívánták. Kettejük groteszk, kicsavarodott, valószínűtlen világképe éppen egymásra illeszthetően megegyezett, ami a legritkább jelenség ebben a beteges, normákkal átitatott világban. Mintha megtalálták volna a mindent tudás és élet forrását, de nem ittak bele.

Part II.

Egész este egymást kerülgetjük. Kacagó társaságok fátylán keresztül találkozik a tekintetünk néhány másodpercre, majd ismét tovább mész, vagy én hagylak ott. Fontos döntések születnek, barátságnak álcázott üzletek, üzletnek álcázott vonzalmak, szemérmetlen adok-kapok játék ez. Semmi furcsa nincs benne, így működik a világ. Aki elég cinikussá vált már, hogy levegye a szemellenzőjét, pontosan tudja a dolgok rendjét és a saját helyét a táplálékláncban.

Úgy vegyül bele az alkohol a vérembe, mint a tinta a langyos vízbe. Óvatosan szivárog belém, kecses, absztrakt formákat öltve, szofisztikált monológok elszavalására késztetve, mássá téve egy pillanatra: önmagammá. Majd teljesen átszínez, egyneművé válunk. Érzem, hogy már csak néhány pohár és visszafordíthatatlanná válik az ördögtánc. Ismét kifordul belőlem a valóság, visszaszorítja a szépen megalkotott, hamis énképem, letépi a sok rétegű álarcom és megfertőz mindent, ami körülvesz.

– Végre. Erre vártam egész este. – Kint álltam a hatalmas, mívesen faragott kőszobrokkal borított erkélyen, mögém lopózott és a fülembe súgta a mételyét.

Nem válaszoltam, de megrezzentem, ahogy a vállamra tette a kezét. Háttal álltam neki; a cigaretta halk sercegésére koncentráltam, ahogy felizzik majd elhal az ajkaim között. Eltompult a világ. Csak a testemmel tudok már érzékelni, a szívemre acélréteg záródott, a lelkem a múltba menekült, egy biztonságos fiókba, a régi játékok közé. A testem volt csak ott és ami kevés a tudatomból maradt. Tessék hát.