Az ötödik

– Mikorra érnél a parkolóházba?
– A szokásos helyre? 30 perc.
– Gyere oda most.
– Indulok.

Beleszédültem, olyan hirtelen történt minden. Egyik pillanatban még a válaszát vártam, másikban már ültem a metrón. Az járt a fejemben, hogy újra látom… Ismét érezhetem az illatát, hallhatom a hangját, a számba vehetem a fantasztikusan tökéletes farkát.

Megtörtént.

Mikor odaértem, még az autójában ült. A leghátsó parkolóhelyen állt, egyel hátrébb, mint szokott. Kiszállt.

Szia! – vidáman köszöntem rá, le sem tudtam volna törölni a mosolyt az arcomról semmivel.
Na csókolom. Pakolj le ide – mutatott a hátsó ülésre.

Kinyitottam az autót, letettem a táskám, dzsekim és sálam. Majd megálltam előtte. Picit megnőtt a haja, picit borostás volt. Az a kockás ing volt rajta… Az a fekete, ezüst csatos nadrágszíj, az a négyzetes számlapú óra. És a karikagyűrű. Észbontó kombináció.

– Oda lehet térdelni… – az autója mögé, a sarokba mutatott. Bemásztam, ott már a tető kezdődik, óvatosan kuporodtam le, hogy ne verjem be a fejem. Körülöttem eldobált papír zsebkendők, alattam por és korhadt deszkák. Letérdeltem szó nélkül, gondolkodás nélkül. Az adrenalintól már elzsibbadtam, nem éreztem, nem láttam, nem hallottam, csak vártam a gyönyörű csodát. Kattant a szíj csatja, megpillantottam a fekete boxert (középen egy zseniális kis mintával! 🙂 ) és előbukkant mögüle a már merev és kemény, illatos húsdarab. A számhoz tartotta, és… az ajkaimra engedett néhány sós, aranyló cseppet. Megvadultam az ízétől! Majd a számba adta. Letolta mélyen a torkomra… éreztem, hogy hamarosan elélvez! Ekkor megállt… megpihent, visszatartotta magát, de már éreztem a szájpadlásomon a sós, fanyar előcseppeket. Ezután megfogta két kézzel a fejem, és mélyen magára húzott. Gyengéden érintett, de erősen tartott. Alig kaptam levegőt, gyorsult a ritmus, meghallottam a hangját… Egészen hátra lőtt, a torkomra. Fulladoztam, de nyeltem minden cseppjét. Engedett levegőhöz jutni. Nem bírtam ki, szélesen elmosolyodtam és lenyaltam az ajkaim széléről minden maradék cseppet. Tetszett neki, hogy élvezem. A végén még néhány csepp aranyat kaptam az ajkaimra, ami végigcsorgott az államon. Gyönyörtől aléltan nyalogattam le. Az illata a testnedvei, az érintése, a bőre… olyan vonzó, amilyet még nem tapasztaltam. Mintha nem is idegen lenne. Azt hiszem, erre mondják, hogy “megvan a kémia” közöttünk.

– Kérsz cigit? – mosolygott!
– Igen! – mosolyogtam vissza.

Megköszöntem szépen, ő meg is gyújtotta nekem. Mint a régi szép időkben, a szokásos rituálé. Majd beszélgettünk. Megkérdezte, mi a helyzet velem, csevegtünk kicsit…

– Látod, így jár az, aki ilyen videókat küldözget, amilyet te reggel…

Csak mosolyogtam. Majd utasított, hogy pakoljak és induljak. Felöltöztem, összeszedtem a táskám, elköszöntünk (“vigyázz magadra!”) és rohantam vissza a munkahelyemre, hatalmas vigyorral az arcomon.

Imádom, ahogy megaláz. Imádom a lazaságát, mégsem jutna eszembe ellentmondani neki, soha. Imádom, ahogy egy pillanat alatt eltipor, és imádom, ahogy utána a legnagyobb természetességgel cseveg velem.

Újrakezdés. Megtettük együtt is az első lépést. Kíváncsi vagyok lesz-e folytatás.

01 (2)

Advertisements

Step by step…

Most én alkalmazom a “lépésről lépésre” elvet. Apró szilánkonként szedegetem össze a ripityára tört mozaikdarabkákat.

Sok minden kiderült az utóbbi időben. Ismét a kezemet fogta… ismét irányba állított és ismét segíteni próbált. De nem tévesztem össze ezúttal a hűvös profizmusát jó szándékkal. Óh nem… Ugyanolyan szadista, mint A., a szépséges szörnyeteg. Vérzésig korbácsolja a nőket és élvezi a reakciókat.

Óh, hogy miért nem ezzel kezdted… Miért nem így kezdtünk neki? Mennyivel jobb lett volna. Fájdalmas és tanulságos leckét adtál, de minden pillanatáért hálás vagyok.

Hiányoztál. Életre keltetted a Démonom újra.  

Séta a Duna-parton

El tudja képzelni, hogy éjjel kettőkor elmegy sétálni egyet?
– Igen.

El tudja képzelni, hogy éjjel kettőkor elmegy sétálni úgy, hogy nincs magán bugyi?
– Igen.

El tudja képzelni, hogy éjjel kettőkor elmegy sétálni úgy, hogy nincs magán bugyi és találkozik egy idegennel a Duna-parton? 
– Igen…

Kisétáltam a Duna partra. Az éjszakai szél lágyan fújta a hajam, kirajzolódtak a mellbimbóim a vékony anyagú felsőmön keresztül, ami szabadon hagyta a vállaim is. Sem melltartó sem bugyi nem volt rajtam – ez volt az utasítása. Egy darabig kerestem a megfelelő helyet… meglepően sokan voltak a parton. Végül ő választott helyet – végig beszélgettük az utat Hangouts-on.

Letelepedtem a hatalmas, műanyag ülőkére, magam alá húztam a lábaimat, zsebre tettem a telefonom és vártam. Hamarosan lépteket hallottam a hátam mögül… lassú, de határozott léptek a fűben. Leült mögém, egymásnak támaszkodtunk. A szemem végig hunyva. Majd megéreztem az érintését a vállamon… Lágyan végigsimította a bőröm, mintha egy törékeny porcelánbabához érne hozzá.

– Jó estét, Laura. Figyeltem magát végig… vigyáztam magára. 

Most is a fülembe cseng a hangja, ahogy halkan morzsolja a szavakat, ahogy kifinomult stílusával ecseteli mit művelne velem, majd ahogy a fülembe súgja, hogy nagyon meg fog baszni… De még nem most. Éreztem a leheletét a bőrömön, az orromba  kúszott lassan az illata; friss volt, mint egy mező és csípős, mint a tenger felől fújó szél. Élvezte, ahogy játszott a lágy selyemre mosott hajammal, ujjai közé fonta a ruganyos tincseket, majd a tarkómnál marokra fogta és szelíd erőszakkal tépett bele. Hátrahúzta a fejem és az ölébe vont. A fejem már a combján pihent.

– Ugye nem nyitotta ki a szemét, Laura? Ugye tudja, hogy azért nagyon csúnyán meg kéne büntetnem…? 
– Nem, nem nyitottam ki… – ráztam meg a fejem. 
– Biztos benne…..? Egy kicsit sem nyitotta ki? Mert akkor most meg kéne csavarnom a helyes kis mellbimbóját…

Benyúlt a felsőm alá és a tenyerét a remegő mellemre tette, lassan betakart vele és fokozatosan szorította, majd a mellbimbómmal játszott. Ahogy éreztem a csípős szorítást, megráztam a fejem ismét.

– Jól van Laura… hiszek magának… Isten ments’, hogy bántsam ezt a szép mellet… még. 

A keze lassan lejjebb csúszott, végig a hasamon, majd az ölemnél megállapodott. Másik kezével maga felé húzta az állam. Éreztem, hogy a hangja és az érintései már megtették a hatásukat és teljesen benedvesedtem. Az ujjával megtalálta az ajkam, én pedig ösztönösen megnyaltam… majd szopogatni kezdtem. Ekkor másik kezével benyúlt a nadrágomba és immár a lenti ajkaim közé hatolt. Felizgatta a nedvességem. Éreztem a farmerján keresztül is, hogy már lüktetve ágaskodik a farka. Kőkemény volt.

Alig dugta be az ujjait, másodperceken belül elélveztem. Nedves ujjait a számba dugta és miután megízleltem a saját nedvességem, újra felültetett. Elmondta, hogy most magamra hagy, de figyelni fog hazafelé is rám. Elmondta azt is, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy az ajkaim közé hatoljon a hatalmasra duzzadt farkával, de ilyet jól nevelt lány és úriember nem csinál… Nem így, nem itt, és nem első alkalommal. Az első alkalom méltó körülmények között fog történni; biztonságot és kényelmet teremt nekem, ahogyan kis szolgája megérdemli.

Elköszöntünk egymástól és ott maradtam egyedül a parton. A szél fújta a hajam, a víz csendes sodrását hallgattam és néhány percen belül kinyitottam a szemem.

Egyedül voltam. Egyedül a gondolataimmal.
Mintha meg sem történt volna.

seta_a_duna_parton

A “jelöltek”

Miután egyik pillanatról a másikra lezártam K-val a dolgot és eltűnt az életemből a hozzá köthető napi rutin, üresség támadt bennem. Nem tagadom. Hozzászoktam, hogy reggel maszturbálva indult a napom, hogy a kedvére tegyek a fotóimmal. Hozzászoktam a levelekhez, aztán hozzászoktam a rövid válaszaihoz is egy idő után. Így, amikor sorra jelentkeztek a férfiak, úgy gondoltam, szórakozok kicsit.

Az első “jelentkező” egy igazi úriember volt, kellően mocskos fantáziával. Domináns. Remek humora volt… beszélgettünk telefonon és rögtön nagyon klappolt minden. Megbeszéltük, hogy kávézunk egyet. Meg is történt. Egy órát beszélgettünk a kávé mellett és úgy indultunk haza, hogy folytatjuk. Aznap este egyedül voltam itthon, így maszturbálás közben felhívtam… Engedtem, hogy végighallgassa, ahogy elélvezek. Napokig leveleztünk még… De nem álltam készen rá, hogy néhány nappal a “leválasztás” után fejest ugorjak megint valamibe. Elküldtem.

A következőket már csak szórakozásból “interjúztattam le”. Tudtam, hogy nem lesz belőle semmi… Volt egy szexmániás állat, aki azzal dicsekedett, hogy több száz nőt dugott végig szerte a világon, amerre a munkája vitte… Nagyon szeretett volna megbaszni (pardon my French…), de én hozzá sem érnék… Rettegek a nemi betegségektől és a higiénia kiemelten fontos számomra.

Ezt követte egy informatikus 🙂 Nagyon helyes volt, de ha erélyesebben rákiáltottam volna, futva menekült volna… Nagyon távol állt a Domináns hímtől… istenem… 🙂 Nem tudom, miért gondolta, hogy ez működni fog. Pedig senkinek nem árultam zsákba macskát. Ő is írt még másnap, hogy folytassuk, mert szeretne velem lefeküdni. Elküldtem.

A harmadik egy “bácsi” volt. Nincs gondom az érettebb férfiakkal, de amikor az adatlapja szerint negyvennyolcnak mondja magát és hatvanötnek néz ki… nos, akkor kissé csalódottá válik az ember. A beszélgetésünk végére úgy felizgatta magát, hogy erőszakkal megfogta a mellem… Ezért azzal büntettem, hogy egy hétig még kecsegtettem, majd elküldtem.

A negyedik szintén Domináns volt. Hatalmas ember…. Sportolt “fénykorában”. Negyvenöt éves (talán), független. Ám mikor vele találkoztam, már beszélgettünk javában B-vel. Tudtam, hogy nem akarok tőle semmit. Ő is erőszakos volt… Felajánlotta, hogy hazavisz. Azt mondtam, elfogadom, de csak akkor, ha nem gondol semmi rosszra…. mert nem fog semmi történni az autójában! Ennek ellenére, alig hogy kattant a biztonsági övem, bepróbálkozott. Kiszálltam és villamossal jöttem haza. Elküldtem.

Akivel viszont már szívesen találkoznék, az még várat magára… Érdekes dolgok bontakoznak ki. Türelemjáték ez is, és úgy tűnik, ez az én asztalom. Ami könnyen jön, nem kell. Ami küzdelmes és fájó, pedig izgat. De azt hiszem, ez így van jól… “Genetikai hiba”, ahogy a főnökömmel vicceltünk erről egymás között.

Hasonló genetikai hibával rendelkezdő, Domináns társam keres(t)em. Nem sietek el semmit, és ezerszer óvatosabb vagyok. Most nyugalmi időszak következik… Karrier, munka, család. És türelem.

Kyrie

elegek

Mi vagyok én neked tulajdonképpen? Legalább lábtörlőd lennék, mert azt időnként használod. Legalább szolgád lennék, aki teljesítheti a kívánságaid. Legalább… lennék valaki, valami, ami bármilyen apró jelentőséggel bír. Miféle teszt ez? Miféle bénító, kegyetlen, aljas játék ez? Miért nem bocsátasz el akkor…? Miért nem engedsz, ha nem kellek?

Ígérettel búcsúztál tőlem pénteken. Azóta eltelt öt nap és lassan fekélyes sebbé terebélyesedik bennem a csend marta űr. Máig egészen jól viseltem. A fizikai rosszullét és a láz elterelte a figyelmem a lelki fájdalomról – ez mindig működik… ezért kínzom magam, mikor már nem bírom a belső feszültséget.

De lassan lecsillapodik a hőség és már csak a lelkemet emészti a tűz. Tudtam az első perctől kezdve, hogy hatalmas hibát követek el veled. Tudtam, hogy égni fogok, tudtam, hogy a lángok után elporladva semmisülök meg és széthullott atomjaimról kell majd újjáépítenem magam. Tudtam, mit vállalok. De az oda vezető utat nem vettem figyelembe. Gyötrelmes. Hihetetlenül kegyetlen vagy. Aztán áthúzol mindent egy mondattal. Egyetlen sorral azonnal be is gyógyítod minden sebem. Hatalmad van fölöttem. Nem tagadhatom, nem is teszem.

Fáradt vagyok. Egyedül vagyok. Keserű, száraz könnyek mossák a kipirult, láztól égő arcom és csak arra tudok gondolni, hogy nem kaptam még meg a megfelelő orvosságot. Tudtam, hogy bántani fogsz, K. Esküszöm, nem hibáztatlak. De nagyon szenvedek. És nem tudom, mi van a fejedben. Miért ígérsz, miért tartod be… miért mutatod meg magad, miért vagy őszinte és emberi… miért vagy kegyes és szinte kedves időnként… Mindezt, hogy magadhoz édesgess? Hiszen nem látod, hogy ez már múlt idő? Mindent elvettél már… könyörgöm, adj is egy kicsit. Vagy engedj el.

“Fókuszálj!”

submission

Ma reggel kifakadtam. Elfogyott az erőm, minden energiám. Elmondtam neki. Megmutattam a gyenge oldalam… Ahelyett, hogy keményen leszidott volna, csak szelíden rám pirított.

Ő teljes titoktartásban él, nem tudja ezt megbeszélni otthon (milyen szerencsés vagyok, hogy én igen…), és most helyettem is erősnek kell lennie. Tanácsot ad és irányt mutat. Nem csak attól lesz jó domináns, hogy a megfelelő pillanatban a hajamnál fogva irányít és keményen a kezei között tart… A pofonjai mögött ember lapul. És ez… eleinte taszított, most viszont magához húz vele.

Erőt kell vennem magamon. És már tudom is, hogyan hálálom ezt meg neki holnap…. 🙂

“Nem félsz, hogy egyszer elveszted a kontrollt?”

kontroll

Óh, dehogynem… Ha tudnád, micsoda erőkkel tartom magam nap mint nap… Az önkontroll is olyasmi, amit te injektálsz belém a saját példamutatásoddal. Nem csak mint domináns, de mint mentor is.

Kegyes vagy… még a kegyetlenség közepette is. Megerősítést adsz, mikor már nagyon szükségem van rá. Fontos lettem neked… az életed részévé váltam (te magad mondtad). És ez a sor mindennél nagyobb ajándék volt. Erőt ad. Hogy kibírjam a hiányod, amíg újra láthatlak. Akárhol, akármennyi időre.

Már nem merengek rajta, már nem jártatom az agyam azon, mennyire átadtam magam neked és te milyen szinteken vettél birtokba. Édes semmittevés és szenvedés a dolgom, és persze az, hogy megfeleljek az elvárásaidnak minden szinten.

Bárcsak érezhetném már a farkad ízét…