Vigyél magaddal…

Megemeled a kezed lassan… megmozdulnak az ujjaid, tenyered az ég felé… S mire kitárod a karjaid, beleremeg a föld. A káoszból és kavargó, sűrű, sötét porfelhőből egyenletes téglákat formálsz, egymásra illeszted őket és fájó lassúsággal kezded építeni kettőnk közös világát.

Virágot hozok bele, szalaggal díszítem, az én kezeim mozdulatára megnyílik az ég és megerednek a kövér, zamatos, tápláló cseppek, melyek nyomán aranyból szőtt pázsitszőnyeget terítek eléd. Eltiprod. Beletörlöd a lábad és összemocskolod egy gúnyos mosollyal. És én akkor is visszamosolygok rád. A neked nyíló virágokat kegyetlen hűvösséggel szakítod le és téped szét harmatos szirmaikat. És én a nyomodban járva takarítok a rombolás után.

Még tart a káosz, még félig sem vagyunk kész. Fogytán azonban az erőm. A teremtés és odaadás hatalmas energiákat emészt fel, és te elpazarolsz. Neked kínált testem használatlanul hever, az otthoni vágyak nem elégítik ki már a tudatom. A neked szőtt történetek és gondolatok… ki tudja, célba értek-e, java részt megválaszolatlanul maradtak.

Hetek óta.

Valóban gondolsz rám? Valóban a napjaid részévé váltam? És tényleg jobb lenne neked minden nap csak velem?

Arra van időd, amire szakítasz magadnak, K. Gyönyörű, kék tekintetű, márvány testű, sötét lelkű, zárkózott, kegyetlen, szigorú K. Élvezem, hogy jelentéktelen kavicsként rugdosol magad előtt a porban… de kérlek, most már tegyél zsebre… és vigyél magaddal.

“Fájnia kell a hiányomnak”

csend

Nem hittem neki. Nem gondoltam, hogy képes leszek erre. Nem gondoltam, hogy alig bírom majd benntartani az ebédem. Hogy láncban szívom a dohányt, amíg már kapar a torkom és a balzsamos gyógyír csak az ő belém lövellő spermája lehetne. Nem hittem, hogy nem leszek képes átaludni egyetlen éjszakát sem teljes egészében anélkül, hogy ne ébrednék meg és ne ő lenne az első éber gondolatom.

Mardosó, savas fájdalomban érlelődve kavarognak a gondolatok a fejemben. Talán csak dolgozik, nincs ideje… De máskor mégis van. Legalább egy sorra. Talán büntet… valami rosszat tettem, rosszat mondtam. Pénteken fárasztó voltam… túl sok. Nincs kedve hozzám. Megunt. Miával szeretne játszani, és csak addig tart, amíg “le nem szállítom neki”. De az nem lehet! Ekkorát nem tévedhetek, ennyire nem ismerhettem félre.

Talán ma már csend lesz… így telik el a nap. Majd holnap… esetleg. Egy sor, egy szó, egy “Szia”.

Fizikailag rosszul vagyok.

Azok után, hogy… mindent megtettem. Mindent pontosan úgy, ahogy kérte. Mindent arany tálcán kínálok elé, neki csak el kell venni. Összemocskolhatja, összerondíthatja, megkínozhatja, megtiporhatja, beletörölheti magát, bele is ürítheti magát, kihasználhatja… ha utána egyetlen dicsérettel vagy érintéssel illeti. Övé a testem. Neki engedelmeskedik már… És roppant erejű fekete lyukként szippantja magába a lelkem is, apró cseppenként.