Mellékvágány

mellekvagany_

Úgy érzem magam, mint egy mellékvágányra száműzött szerelvény. Használhatatlan… Vagy nem is tudom. Alig beszélünk. Próbáltam hosszasan, röviden is… A mocskos videóim persze a kedvére vannak. De másra nem reagál. Priorizál. És persze érezteti, hogy mi az, ami komfortos neki, amire koncentrálnom kell. Ennyi? Ennyi lesz ez tényleg? Egy száraz, faszverésekkel és nedves csiklóorgazmusokkal tarkított, kemény szexuális kapcsolat?

Isten ments’, hogy gyengédséget várjak, hánynék tőle. De hiányoznak a gondolatai. Az a pár morzsa, amit eddig megvillantott, a személyisége, a véleménye, a tanítása. Ez volt a jó Miában, semmi több. Figyelt rám, tanított, magyarázott… Most csend van. Unalmas, megszokott, megunt hallgatás. Mert persze sok a munka…

Ha már most az elején elveszítjük a kapcsolódási pontot, nem fogom tudni végigcsinálni vele a gumiköteles játékait. Pedig az a kedvence… És egyre jobban elvágyódom az átkozott parkolóházból is. Most rajta a sor… én már bizonyítottam. Minden nap bizonyítok.

Igaza volt; valóban törékeny egy ilyen kapcsolat.

Advertisements

Kétségek

next step

Hogy miért vannak kétségeim…? Nem tudom. Így telt a tegnap délután, és így ébredtem ma is. Mia elvesztése nem sokban érintett meg. A gyenge jellem taszító számomra… A fájdalmat még bírta, de a megalázottságot nem. Nincs meg benne, ami ehhez kell, affektálva panaszkodik és nyávog, hogy miért kellett a fenekét megujjaznia..? Istenem! Hát miért? Ostoba kis nőstény, vártam, mikor jön el nála ez a pont, de hamarabb eljött, mint gondoltam. Tulajdonképpen… tudtam, hogy nem fogja bírni az Ő kiképzését, pedig én magam is tapasztaltam, hogy Miára való tekintettel csak az alapokat vettük át. Mint az ismétlés az iskolában. És ez az én leckéimet is visszavetette egyel.

No, és ennek kapcsán költözött be egy apró termeszként rágcsáló kis érzés a lelkem sötétebbik sarkába: miért ilyen engedékeny…? Miért ilyen puha? Nem bízik még bennem eléggé? Vagy nem nézi ki belőlem, hogy többet tűrnék…? Mert az nem lehet, hogy benne ennyi van… Tudom, hogy nem… Éreztem már a kezei szorítását a húsomon, éreztem a pofonját, ami még így is visszafogott volt, pedig belezsibbadt az állkapcsom.

Lépjünk mát tovább egy fokot, könyörgöm! Hidd el, készen állok…