A Gyönyörű Szadista

01

Azon az átkozott napon még az ég is megnyílt és tomboló vihar közepette öntötte ránk a tisztító esőt. Ekkor már egy hete aktívan kerestem. Pontosan tudtam, hogy vége lesz, még mielőtt lezártam volna. Így hamar tovább is akartam lépni.

Aznap több jelöltem is lett volna, de ő más volt. Óh, ő egészen más volt… Szimpatikus volt a profilképe… kicsit ismerős is… No lássuk. Visszaírtam neki, megkérdeztem, hogy észrevette-e az én adatlapomon, hogy kit és mit keresek. Azt válaszolta, hogy küldjek neki néhány olyan képet, amely azt szimbolizálja, hogy mit is szeretnék valójában… Válogattam neki (saját fotók közül… de semmi explicit).

“Laura, ne gondolkodj csak hívj fel”. – jött a válasz és mellette egy telefonszám.

Több, mint fél órát beszélgettünk, és úgy tettük le, hogy elküldi a címet sms-ben, ahova mennem kell. Megbeszéltük, hogy kávézunk egyet, de egy lakás címe érkezett sms-ben, emeletszámmal, kapucsengő kóddal…

A lelkem cafatokra tépve, a sebeimből ömlött a fekete gennyes fájdalom… Szükségem volt rá. Útnak indultam, és elkapott az eső. Mire odaértem, bőrig áztam… Írni akartam neki viberen, hogy késni fogok, de amint megnyitottam a programot, megpillantottam nagy méretben is a profilképét….. “Ismerem…” Futott át az agyamon, de akkor már mindegy volt… Mikor megpillantott, mosolygott, átölelt és magával vitt a kocsijához.

“Csak nem gondolod, hogy lakásra viszlek? Itt az autóm, ülj be!” – a kezembe nyomott egy joghurtot és egy kanalat… majd beült ő is, elhelyezkedett, elvette a joghurtot, eltette. Aztán ültünk. Néztünk egymás szemébe. Néztem azt a zavaros kékséget. Nem olyan hűvös, tiszta és szúrós volt, mint K-é. Lágyabb kék volt, fáradt, nyugodt… csendes vadállat tekintete. Aztán felébredt benne a szörnyeteg. Gyönyörű volt látni, ahogy kibontakozik.

Megkínzott. Csak akkor állt fel a farka, mikor már sikítottam a fájdalomtól. Hamar elautóztunk a járókelők figyelő tekintete elől és egy félreeső parkolóban fejeztük be. Behatolás nem történt. Én fizikai fájdalmat kaptam, ami fantasztikus gyógyír volt a lelki sebeimre… A mai napig nem tudom neki eléggé megköszönni, hogy átsegített azon a napon. Ő pedig… kielégülést kapott.

Elveszett egy nyaklánc nála. Talán egyszer visszakerül, talán nem. Kintlévőségeimet már nem is számolom… A lelkem darabkái jobban hiányoznak.

Legközelebb azonban mesélek újdonsült Gazdámról – és az Őt megelőző “jelöltekről”.

Szép… új világ.

A dolgok művészi oldala…

negyre_csak

Hatalmas, égig érő gesztenye-, bükk- és platánfák vettek körül. Ágaik szelíden integettek a napnak, melynek sugarai már az alkonyatra készültek. Úgy csillogott egy-egy sugár az arcomba a szélben táncoló levelek közül, mintha játékos angyalok tartanának tükröket valami ősi fény felé, s játékukkal a gyarló halandókat akarnák elvakítani pajkosságból.

Egyre csak arra tudtam gondolni, mennyire gyönyörű lenne zafír tekinteted ebben a fényben.

Lassan elkezdődött a koncert a szabadtéri színpadon. Megszólaltak a vonósok, fúvósok, ereimben lüktetett a két hatalmas dob mennydörgésszerű dübörgése. Az Egmont nyitány dallamára suttogták a körülöttünk táncoló, zöld lombú óriások a tökéletes aláfestést, s közben az alkony hűvös csókja cirógatta az arcom.

Egyre csak arra tudtam gondolni, milyen lehet az ajkad érintése. Milyen lesz, mikor először összeér az enyémmel.

Az ötödik szimfóniánál már egyre szorosabban ölelt magához a szél hűvös, csontos karjaival, mint egy kegyetlen szerető: nem enged, de meleget sem ad, csak átfagyasztja a szívem minden egyes leheletével. Magához húz, körbeölel, átjárja minden porcikám: érintésére libabőrös leszek, de mégis… legbelül fázom.

Egyre csak Rád tudtam gondolni. 

Lassan leereszkedett a nap a horizont vonalára; megpihent kissé a holnapi szél ígéretét hozó, bíbor-narancs felhőágyán, majd végleg leköszönt. Ahogy sétáltam át a kis fahídon, a víz tükrét néztem és elképzeltem, hogy belemerülök. De odalent nem a hínár és hideg nedvesség fogad, hanem egy másik dimenzió; egy titkos világ, ahol nem kell bujkálnunk és várakoznunk. Ott csak egy szavadba kerül, sőt… szavak sem kellenek. A pillantásoddal elmondod minden parancsod, és a puszta létemmel engedelmeskedek neki.

Egyre csak…

Kyrie

elegek

Mi vagyok én neked tulajdonképpen? Legalább lábtörlőd lennék, mert azt időnként használod. Legalább szolgád lennék, aki teljesítheti a kívánságaid. Legalább… lennék valaki, valami, ami bármilyen apró jelentőséggel bír. Miféle teszt ez? Miféle bénító, kegyetlen, aljas játék ez? Miért nem bocsátasz el akkor…? Miért nem engedsz, ha nem kellek?

Ígérettel búcsúztál tőlem pénteken. Azóta eltelt öt nap és lassan fekélyes sebbé terebélyesedik bennem a csend marta űr. Máig egészen jól viseltem. A fizikai rosszullét és a láz elterelte a figyelmem a lelki fájdalomról – ez mindig működik… ezért kínzom magam, mikor már nem bírom a belső feszültséget.

De lassan lecsillapodik a hőség és már csak a lelkemet emészti a tűz. Tudtam az első perctől kezdve, hogy hatalmas hibát követek el veled. Tudtam, hogy égni fogok, tudtam, hogy a lángok után elporladva semmisülök meg és széthullott atomjaimról kell majd újjáépítenem magam. Tudtam, mit vállalok. De az oda vezető utat nem vettem figyelembe. Gyötrelmes. Hihetetlenül kegyetlen vagy. Aztán áthúzol mindent egy mondattal. Egyetlen sorral azonnal be is gyógyítod minden sebem. Hatalmad van fölöttem. Nem tagadhatom, nem is teszem.

Fáradt vagyok. Egyedül vagyok. Keserű, száraz könnyek mossák a kipirult, láztól égő arcom és csak arra tudok gondolni, hogy nem kaptam még meg a megfelelő orvosságot. Tudtam, hogy bántani fogsz, K. Esküszöm, nem hibáztatlak. De nagyon szenvedek. És nem tudom, mi van a fejedben. Miért ígérsz, miért tartod be… miért mutatod meg magad, miért vagy őszinte és emberi… miért vagy kegyes és szinte kedves időnként… Mindezt, hogy magadhoz édesgess? Hiszen nem látod, hogy ez már múlt idő? Mindent elvettél már… könyörgöm, adj is egy kicsit. Vagy engedj el.

“Fókuszálj!”

submission

Ma reggel kifakadtam. Elfogyott az erőm, minden energiám. Elmondtam neki. Megmutattam a gyenge oldalam… Ahelyett, hogy keményen leszidott volna, csak szelíden rám pirított.

Ő teljes titoktartásban él, nem tudja ezt megbeszélni otthon (milyen szerencsés vagyok, hogy én igen…), és most helyettem is erősnek kell lennie. Tanácsot ad és irányt mutat. Nem csak attól lesz jó domináns, hogy a megfelelő pillanatban a hajamnál fogva irányít és keményen a kezei között tart… A pofonjai mögött ember lapul. És ez… eleinte taszított, most viszont magához húz vele.

Erőt kell vennem magamon. És már tudom is, hogyan hálálom ezt meg neki holnap…. 🙂

“Nem félsz, hogy egyszer elveszted a kontrollt?”

kontroll

Óh, dehogynem… Ha tudnád, micsoda erőkkel tartom magam nap mint nap… Az önkontroll is olyasmi, amit te injektálsz belém a saját példamutatásoddal. Nem csak mint domináns, de mint mentor is.

Kegyes vagy… még a kegyetlenség közepette is. Megerősítést adsz, mikor már nagyon szükségem van rá. Fontos lettem neked… az életed részévé váltam (te magad mondtad). És ez a sor mindennél nagyobb ajándék volt. Erőt ad. Hogy kibírjam a hiányod, amíg újra láthatlak. Akárhol, akármennyi időre.

Már nem merengek rajta, már nem jártatom az agyam azon, mennyire átadtam magam neked és te milyen szinteken vettél birtokba. Édes semmittevés és szenvedés a dolgom, és persze az, hogy megfeleljek az elvárásaidnak minden szinten.

Bárcsak érezhetném már a farkad ízét…

Fáradtan

luis_royo_labyrinthII

Három hete lesz lassan, hogy találkoztunk. Nem jött össze… vagy neki nem volt jó, vagy nekem. Szabadságok, nyaralások, munka…

Üresség. Fáradtság. Rezignáltság. Kővé meredve várom a semmit. Belül azonban ezer fokon izzik a láva, kopogtatja a felszínt, feszíti a burkot és robbanásra kész bármelyik pillanatban.

Levezetem pedig rendesen a fölös energiákat… Az elmúlt napok beszámolója engem is meglepett, ahogy leírva láttam magam előtt. Majd’ minden nap szex – volt, hogy kétszer is – és mellette rendesen megdolgoztattam a vibrátorom is. (A kedvencem még mindig Nála van).

Csend, hallgatás, munka, néhány sor… Óh, és egy olyan fotó, amitől másodpercek alatt cseppfolyóssá válok… 🙂 Ezt kaptam, ezt kapom. Ezt érdemlem… talán. Kezdem érezni és érteni a reakcióit, az utalásait, a neki tetsző dolgokat. Megugrom a saját magamnak állított léceket nap mint nap, és talán meg is lepem vele kicsit… Tovább akarok lépni. Tovább akar lépni. Csak kérdés, hogy mikor.

Mellékvágány

mellekvagany_

Úgy érzem magam, mint egy mellékvágányra száműzött szerelvény. Használhatatlan… Vagy nem is tudom. Alig beszélünk. Próbáltam hosszasan, röviden is… A mocskos videóim persze a kedvére vannak. De másra nem reagál. Priorizál. És persze érezteti, hogy mi az, ami komfortos neki, amire koncentrálnom kell. Ennyi? Ennyi lesz ez tényleg? Egy száraz, faszverésekkel és nedves csiklóorgazmusokkal tarkított, kemény szexuális kapcsolat?

Isten ments’, hogy gyengédséget várjak, hánynék tőle. De hiányoznak a gondolatai. Az a pár morzsa, amit eddig megvillantott, a személyisége, a véleménye, a tanítása. Ez volt a jó Miában, semmi több. Figyelt rám, tanított, magyarázott… Most csend van. Unalmas, megszokott, megunt hallgatás. Mert persze sok a munka…

Ha már most az elején elveszítjük a kapcsolódási pontot, nem fogom tudni végigcsinálni vele a gumiköteles játékait. Pedig az a kedvence… És egyre jobban elvágyódom az átkozott parkolóházból is. Most rajta a sor… én már bizonyítottam. Minden nap bizonyítok.

Igaza volt; valóban törékeny egy ilyen kapcsolat.