Won the battle, lost the war…

Péntek délután. Megbeszélés. Új ügyfél, nagy felelősség, most alapozzuk meg a bizalmat. Professzionális öltözék, igényes smink, ápolt külső, tipikus business attire. Úgy számoltam, hogy 16:30-ra végzünk bőven. Maximum 17:00… Egy saroknyira tőle. TŐLE.

16:15 – Még a felénél sem járunk. Remeg a gyomrom. Érzem, hogy nem fogok odaérni. Megbeszéltük, rábólintott… ott ül… valahol ott ül péntek délután és vár rám. Akarja. Én is akarom. Istenem… minden egyes porcikám akarja!

16:30 – “Van még egy kis időnk…? Sok minden lenne még, amiről nem esett szó…” – kérdezi mosolyogva a kiemelt ügyfelem. “Természetesen…!” – válaszolok illedelmes, érdeklődő mosollyal. Oscar díj járna érte.

17:00 – Egyre jobban remeg a gyomrom… már idegesen ráng a lábam is, ahogy keresztbe tettem; tudatosan leállítom és hallgatom tovább az ügyfelet, be-be csatlakozok én is egy-egy mondattal, de minden gondolatom Körülötte forog.

17:30 – Kezet fogunk, lefutjuk a szokásos köröket, még illedelmesek eltűnök a mosdóban. Két üzenet: “Lassan jó lenne tudnom, hogy A vagy B…” Fél órával később, kicsivel 17:00 óra után: “Nah… jó hétvégét.”

Megnyertem az üzletet.
Elő fognak léptetni.

Azóta csönd. Összeomlott a hónapok óta építgetett, törékeny bizalom.
Elfáradtam.

Advertisements

Csak neked

Vannak pillanatok, amik óráknak tűnnek; amikor az ember várakozik és eufóriával teli szikrák helyett ürességgel konganak csak a másodpercmutató fájdalmas kattanásai. De mikor veled vagyok, megfordul a világ, és perceknek tűnnek az órák, amiket együtt töltünk. Át tudnék beszélgetni veled egy életet.

Talán eltűnünk egy nap egymás életéből, talán örökké egymásba gabalyodva, majd szétválva és újra találkozva futnak az útjaink, nem tudhatjuk. De fontos vagy nekem. Időnként szeretném, ha belelátnál a fejembe… ha éreznéd, amit én, ha át tudnád élni, hogyan szeretek, hogyan kötődöm és hogyan tudok gyűlölni. Minden momentumot ezer fokon égve élek meg, és az intenzív behatásoknál nem adom alább, mert különben nem ér semmit az élet. Ismersz… ez igaz. Ám talán nem minden esetben tudod megérteni, milyen Laurának lenni. Pedig ott voltál mikor az identitásom megszületett… a fejlődését viszont nem teljesen követted végig. Hiszen nem is tudtad volna… és nem is vártam volna el ezt tőled. Zölden burjánzó, káprázatos mimóza vagy, amely érzékeny, gondozást igényel, de cserébe légiesen könnyed, szemet gyönyörködtető virágokkal hálálja meg a törődést. Úgy érzem, én vadhajtás vagyok olykor melletted, aki tüskés bogáncsokat terem csupán, de a kemény, szúrós páncél mögött édes húsú gyümölcs bújik, ami csak a bátrak kiváltsága. A legboldogabb időszak, amikor együtt virágzunk!

Mostanában egyre ritkább. Mert ritkulnak a tavaszok is…

Közben felkondultak odakint a teret uraló templomunk harangjai. Az az album jut róla eszembe, amit annyiszor hallgattunk végig együtt is. Már lassan tíz éve, hogy azon a délutánon először ültünk le együtt és beszélgettünk át órákat, sötétedésig… Megszámlálhatatlan emlék, pillanat, együtt átélt élmény, hangulat, öröm és bánat köt össze minket. Megmásíthatatlan útjelzői kettőnk hosszú utazásának. Mégis távol vagyunk most… Mintha golyóálló üvegfal húzódna köztünk, amely a hangokat sem engedi át. Tudom hogy látsz… én is látlak. Tudom, hogy ott vagy, és hidd el, én is itt vagyok. Talán már nem ugyanaz, de te sem. Küzdünk a démonjainkkal, vagy csak fáradtan öleljük őket, mikor a harc már nem használ.

Gyermeki lelkesedéssel rajongtam, őszinte, nyílt szívvel fordultam a világ felé és most ugyanolyan hangos, gyermeki sírással állok a semmi közepén. És mégis… minden nap újra össze kell varrnom magam, mint egy rossz rongybabát. Betömni a kipotyogott bélés helyét, befércelni gyorsan és kihúzni még egy napot. Dolgozni, mosolyogni, idegen emberekkel találkozni, professzionálisnak tűnni, belső konfliktust kezelni, új barátságokat kötni, régi kapcsolatokat elsiratni…. És újra kezdeni ezt minden egyes nap. Nekem nem segít az önismereti utazás… Te magadba akarnál nézni a helyemben…? Pontosan tudom, mit találok ott, és már rég elfogadtam.

Te vállalnád a “Lauraságot”? Én vállaltam… És amikor jól érzem magam, a mennyek nektárját iszom, ami határtalan erővel, energiával, önbizalommal és pozitív töltettel lát el. De mikor szenvedek, ezer darabra szakad a szívem és emberfeletti erőfeszítés túlélni minden napot. Megéri…? – kérdezhetnéd. Nos, nem tudom. De most nem tudok más úton járni. A közhelyes, arany középút rendkívül taszít. A hétköznapiság, az átlag, az unalom, a felszínes csevej és a semmit mondó kapcsolatok irtózatos dolgok számomra. Mondani ezt persze könnyű, belenézni egy másik ember szemébe és kimondani a legőszintébb gondolataidat… na, az már nehezebb. Ez egyszerre fáraszt és fel is tölt. Adok és kapok cserébe… Minden esetben. Akkor is, ha jót adok és a lelkem egy darabját nyújtom, de cserébe hazugság és méreg a jutalmam. Magamba fogadom… szivacsként szívok fel minden tapasztalatot, mert egy nap – talán nem is olyan soká’ – számot vetek majd az életemmel, és tudni fogom, hogy valóban éltem.

Látod, ennyi év kellett hozzá, hogy belássuk a kettőnk közötti különbségeket, és megértsük, hogy ami egyikőnknek jó, attól talán a másik szenvedne. Jót akartunk mindketten, őszintén. Az intelmekkel, a vitákkal, a szelíd erőszakkal, a haraggal, a veszekedéssel, a csenddel… Mert meggyőződésünk volt, hogy a “jó dolgok” kőbe vésett, egyetemes igazságok. Bárkire ráhúzható ruhák, vagy bárki számára ízletes és tápláló manna, de a te mannád az én mérgem, és fordítva.

A közös pontjaink, a kettőnk köteléke erős… a rugalmasságát teszik próbára ezek az időszakok.

Ha máshogy nem, hát így… Veled voltam egy kicsit most is! Te pedig velem.
Csókollak, Sophie.

Egy lépés

laura

Állok a tükör előtt a füstös félhomályban… leég közben a cigaretta a hamutartó szélén. Figyelem, ahogy lassanként omlik le a bőröm, apró darabkákban, mint a megfáradt vakolat egy régi épületről. Majd lemállik a hús a csontomról, széthullik a váz és felemeli fejét szégyenlősen a lecsupaszított kis Szörnyecske. Kinyitja világító szemét, kiegyenesíti meggörbült gerincét és szembenéz igazi önmagával.

Az oly gyakran tomboló, viharos, fekete lélek most csendes és lélegzetvétel nélküli, mint egy hibernált álomból ébredő vad: riadt és tanácstalan; megfigyel, kivár, mozdulatlanságba kövül, majd olyan óvatosan moccan csak, mint a nehéz szárnyú bogár a vihar előtti vibráló, párás levegőben.

Megmozdulnak ujjai, milliméterről milliméterre; órákig tartó, elnyúlt mozdulat ez, mint egy hosszú szeretkezés a tárgyakkal, amelyeket közben ujjaival súrol. Mindenen ott hagyja ragacsos, fekete, kátrányszerű nyomát, mely egész, sötét lényét beborítja. Mozgása még mindig óvatos, de megtesz egy lépést…

Egy Démonhoz méltatlan, pengeélre kényszerített, alig észrevehető, apró lépést. És kialszanak a fények.

Most te jössz…

 

Úsznak a felhők az égen

Nem képzelek már bele semmit az égen puha pamacsként úszó vattadarabokba. Úgy szaggattam cafatokra a gyermeki ártatlanságom, olyan módszeresen gyomláltam ki magamból minden jóhiszeműséget és tisztaságot, hogy én magam is bámulatosnak tartom a saját hatékonyságom.

Ezt a feketeséget már nem veheti el tőlem senki. Vagy ha elveszi, súlyos mérget vesz magához. 

Ezt a feketeséget már nem lehet tovább piszkítani. Nem látszanak rajta a ragacsos foltok, a vér, a fájdalom és a gennyes sebek. 

Ez a feketeség nyugtat meg, ölel át és borítja be lelkem, amikor ordítani, őrjöngeni szeretnék… csak úgy, bele a nagyvilágba. 

Tegnap este áthívtam a subom. Gyógyír volt a szenvedése a sebeimre. Balzsam volt minden fájdalmas jajdulása és nyögése meggyötört lelkemnek. Édes élvezet volt a húsába marni és foltokat harapni gyenge bőrére.

El akarok költözni. Nem akarok soha többé befeküdni az ágyamba. Mocsok vesz körül. Nem leszek képes már soha megtisztítani magam, csak folyamatosan menekülök az újrakezdésekbe. B-be, új házba, új munkába, új életekbe…

Mennyire szeretnék elaludni. De csak a felhőket bámulom rezignáltan, ahogy tovaúsznak…

Nihil

Tudod, mi a legrosszabb? Az, hogy képtelen vagyok írni. Akármennyire is erőlködöm, csak ezt a Zs. kategóriás szennyet vagyok képes kiadni magamból, amit “naplónak” nevezek. Még annak is silány. Pedig jobban tenném, ha megnyitnám az elmém kapuját, mielőtt halálra mérgezem magam.

Holnap elutazunk. Talán még nem meséltem a legjobb barátnőmről. Nevezzük Sophie-nak. Nem csak csinos és okos, de tehetséges is. Írtunk együtt is. Most azonban különváltak az útjaink – ami az írást illeti. Vele töltök most el öt napot, és társaságul hívjuk magunk mellé Mr. Irsai Olivért is… Benne van az utolsó bizodalmam. Mindig ő a mentsváram, ha már minden forrás elapad és kis híján szomjan halok.

Belepusztulok, ha nem leszek képes ezt kiírni magamból. Nem elégít ki a munka, sem a barátok, a lányos csacsogás, a felszínes kapcsolatok, a subom, de még B. sem.

Fontolgatom, hogy véget vetek ennek is. Mi hasznom belőle ugyan…? Soha nem kapom már vissza azt, ami egyszer az enyém volt – vagy legalább az illúzióját élvezhettem.

Túl korán jöttél, K. Nem voltam még felkészülve erre. Nem tudtam kezelni. Nem voltam eléggé felnőtt és elvakított a szemed kékje. Átkozott légy… és áldjon meg az ég érte.