A dolgok művészi oldala…

negyre_csak

Hatalmas, égig érő gesztenye-, bükk- és platánfák vettek körül. Ágaik szelíden integettek a napnak, melynek sugarai már az alkonyatra készültek. Úgy csillogott egy-egy sugár az arcomba a szélben táncoló levelek közül, mintha játékos angyalok tartanának tükröket valami ősi fény felé, s játékukkal a gyarló halandókat akarnák elvakítani pajkosságból.

Egyre csak arra tudtam gondolni, mennyire gyönyörű lenne zafír tekinteted ebben a fényben.

Lassan elkezdődött a koncert a szabadtéri színpadon. Megszólaltak a vonósok, fúvósok, ereimben lüktetett a két hatalmas dob mennydörgésszerű dübörgése. Az Egmont nyitány dallamára suttogták a körülöttünk táncoló, zöld lombú óriások a tökéletes aláfestést, s közben az alkony hűvös csókja cirógatta az arcom.

Egyre csak arra tudtam gondolni, milyen lehet az ajkad érintése. Milyen lesz, mikor először összeér az enyémmel.

Az ötödik szimfóniánál már egyre szorosabban ölelt magához a szél hűvös, csontos karjaival, mint egy kegyetlen szerető: nem enged, de meleget sem ad, csak átfagyasztja a szívem minden egyes leheletével. Magához húz, körbeölel, átjárja minden porcikám: érintésére libabőrös leszek, de mégis… legbelül fázom.

Egyre csak Rád tudtam gondolni. 

Lassan leereszkedett a nap a horizont vonalára; megpihent kissé a holnapi szél ígéretét hozó, bíbor-narancs felhőágyán, majd végleg leköszönt. Ahogy sétáltam át a kis fahídon, a víz tükrét néztem és elképzeltem, hogy belemerülök. De odalent nem a hínár és hideg nedvesség fogad, hanem egy másik dimenzió; egy titkos világ, ahol nem kell bujkálnunk és várakoznunk. Ott csak egy szavadba kerül, sőt… szavak sem kellenek. A pillantásoddal elmondod minden parancsod, és a puszta létemmel engedelmeskedek neki.

Egyre csak…

Kyrie

elegek

Mi vagyok én neked tulajdonképpen? Legalább lábtörlőd lennék, mert azt időnként használod. Legalább szolgád lennék, aki teljesítheti a kívánságaid. Legalább… lennék valaki, valami, ami bármilyen apró jelentőséggel bír. Miféle teszt ez? Miféle bénító, kegyetlen, aljas játék ez? Miért nem bocsátasz el akkor…? Miért nem engedsz, ha nem kellek?

Ígérettel búcsúztál tőlem pénteken. Azóta eltelt öt nap és lassan fekélyes sebbé terebélyesedik bennem a csend marta űr. Máig egészen jól viseltem. A fizikai rosszullét és a láz elterelte a figyelmem a lelki fájdalomról – ez mindig működik… ezért kínzom magam, mikor már nem bírom a belső feszültséget.

De lassan lecsillapodik a hőség és már csak a lelkemet emészti a tűz. Tudtam az első perctől kezdve, hogy hatalmas hibát követek el veled. Tudtam, hogy égni fogok, tudtam, hogy a lángok után elporladva semmisülök meg és széthullott atomjaimról kell majd újjáépítenem magam. Tudtam, mit vállalok. De az oda vezető utat nem vettem figyelembe. Gyötrelmes. Hihetetlenül kegyetlen vagy. Aztán áthúzol mindent egy mondattal. Egyetlen sorral azonnal be is gyógyítod minden sebem. Hatalmad van fölöttem. Nem tagadhatom, nem is teszem.

Fáradt vagyok. Egyedül vagyok. Keserű, száraz könnyek mossák a kipirult, láztól égő arcom és csak arra tudok gondolni, hogy nem kaptam még meg a megfelelő orvosságot. Tudtam, hogy bántani fogsz, K. Esküszöm, nem hibáztatlak. De nagyon szenvedek. És nem tudom, mi van a fejedben. Miért ígérsz, miért tartod be… miért mutatod meg magad, miért vagy őszinte és emberi… miért vagy kegyes és szinte kedves időnként… Mindezt, hogy magadhoz édesgess? Hiszen nem látod, hogy ez már múlt idő? Mindent elvettél már… könyörgöm, adj is egy kicsit. Vagy engedj el.

Fáradtan

luis_royo_labyrinthII

Három hete lesz lassan, hogy találkoztunk. Nem jött össze… vagy neki nem volt jó, vagy nekem. Szabadságok, nyaralások, munka…

Üresség. Fáradtság. Rezignáltság. Kővé meredve várom a semmit. Belül azonban ezer fokon izzik a láva, kopogtatja a felszínt, feszíti a burkot és robbanásra kész bármelyik pillanatban.

Levezetem pedig rendesen a fölös energiákat… Az elmúlt napok beszámolója engem is meglepett, ahogy leírva láttam magam előtt. Majd’ minden nap szex – volt, hogy kétszer is – és mellette rendesen megdolgoztattam a vibrátorom is. (A kedvencem még mindig Nála van).

Csend, hallgatás, munka, néhány sor… Óh, és egy olyan fotó, amitől másodpercek alatt cseppfolyóssá válok… 🙂 Ezt kaptam, ezt kapom. Ezt érdemlem… talán. Kezdem érezni és érteni a reakcióit, az utalásait, a neki tetsző dolgokat. Megugrom a saját magamnak állított léceket nap mint nap, és talán meg is lepem vele kicsit… Tovább akarok lépni. Tovább akar lépni. Csak kérdés, hogy mikor.

Várakozás

varakozas

Eltelik lassan egy hét. Használhatatlan vagyok (voltam) a héten, a vörös napok miatt. Kiderült az is, hogy vannak alapvető hiányosságaim… Nem mondom, hogy nem roppant meg a női önbizalmam gerince, de feladni nem fogom.

Úgy telnek a nappalok, hogy a lassan, szűkösen csöpögtetett üzeneteit várom, amiket úgy szívok be, mint a szomjas föld az esőt a hosszan tartó szárazság után. Egyre később jönnek a levelek és egyre kevesebb. Nagyon jól csinálja… tökéletesen behálózta a tudatom, hamarosan nem csak a testem adom át neki teljesen. De addig még van… Még ki tudnék szállni, még képes vagyok öntudatomnál maradni.

A félálomban töltött, zaklatott éjszakák azonban fantáziákkal telve követik egymást, immár lassan három hete. Gyönyörű sötétségbe burkolt, fájdalommal átitatott képek, történetek, párbeszédek… Annyira nehéz ez a várakozás. A bizonytalanság, hogy meddig látja még bennem a potenciált. Meddig maradok számára érdekes…? Mikor mondja azt, hogy maradjak otthon inkább a babaházamban és játsszak papás-mamást a nagyok dolga helyett…? Rettegek ettől. Rettegek, hogy nem leszek elég jó.

Mellesleg, nagyon érdekes, hogy ma másodszor találkoztam A Férfival 🙂 Két és fél év után először aznap, amikor átadtam magam a sötétségnek. Ma pedig már másodszor. Bármikor összefuthattunk volna… Egy utcányira lakunk egymástól, és szinte egymás mellett dolgozunk! És most. Pont most bukkan fel az életemben. Mennyire nevetséges, hogy valaha vágytam rá… Mennyire gyenge és mennyire nincs már hatalma felettem!

Part III.

A reggeli nap aranyló mézzel csorgatta végig a szoba öreg tapétáját, ahogy lusta nyalábjaival besütött ebbe az elhanyagolt lakásba is. Nem válogatott, mindenkinek jutott melengető szeretetéből, s bár nem sietett az ébredéssel, volt aki helyette is virrasztott. Logan álmatlanul fetrengett izzadsággal átitatott lepedőjén és vöröslő szemmel bámulta, ahogy lassan beindul a város körforgása. Mint egy lüktető vérkeringés, úgy indultak meg a villamosok, buszok. Apró pontokként nyüzsögtek odalent az emberek, és Logan csak arra tudott gondolni, hogy egyenként eltaposná őket, mint a bogarakat. Csontig hatoló fájdalmai voltak, a tegnap esti méreg az ízületekig hasított, beszivárgott a vérébe, az izmaiba, a tudatába és a lelkébe. Beférkőzött a gondolataiba a félelem, mint a féreg az érett gyümölcsbe. Rettegés járta át egész testét és delíriumos félálomban töltötte el a sokadik éjszakáját is, mióta nem látta őt. Órák óta gyűjtögette az erőt, hogy felemelje a kezét és benyúljon az éjjeliszekrény fiókjába, ahol a fájdalomcsillapítót tartja, de ereje cserben hagyta. Inkább csak nézte a világot a hatalmas, tetőtéri ablakon át. Bámult kifelé és azon merengett, vajon mikor vált ki közülük… Mikor érezte utoljára a társadalom tagjának magát, mikor voltak céljai, mikor küzdött utoljára valamiért, úgy igazán. Talán neki is sietnie kéne most valahová, neki is futnia kéne a villamos után, hogy beérjen egy léleksanyargató helyre, ahol olyasmit csinálhat éhbérért, amit gyűlöl. Talán az lenne a legjobb, ha elvenne egy nőt, elkábítaná a szavaival, elhitetné vele, hogy szereti, hogy vigyáz rá, hogy mást soha nem kíván meg, hogy otthont teremt a gyermekeik számára. Ezt várják el a vele egykorú férfitól. Ezt hiányolta belőle mindenki, ezért menekült el. Logan nem akart hazugságban élni, de a magány sem egyszerű. Önmaga választotta ezt a megjósolhatatlan, bizonytalan jövőt. Épp ez benne a kihívás és épp ez benne a szép: bármelyik pillanatban összetörhet; beomlik, rászakad, eltemeti a törmelék és végre nyugodtan alhat.

Délután két óra harmincnégy perc volt, mire felkelt. Kávét főzött, meztelenül ült az amerikai konyhában, amelyben a kávéfőzőt és vízforralót kivéve érintetlen volt minden eszköz. Mohón kortyolta a forró, fekete italt és közben cigarettára gyújtott. Megbújt az ebédlőasztal sarkában, ahova már nem értek el a lándzsaként hasító fénysugarak. Telefonja hangtalanul jelezte a hívást, villogott a kijelzőn Paul vigyorgó feje. Nem volt kedve hozzá, lezárta a képernyőt és újabb cigarettára gyújtott.

Egyre csak az ő képét látta maga előtt. Azt a moziba illő, vászonra kívánkozó, mennyből alászállt, mégis pokoli képet, amikor utoljára találkoztak. A tetőteraszon álltak, pontosan ott, ahol legelőször találkoztak évekkel ezelőtt. Most is olyan kislányosan kurvás volt a mosolya, ahogy beleharapott az ajkába. Melle megrebbent, ahogy felült az erkély korlátjára. Hajával szelíden játszott a szél, miközben a délutáni napsugarak opálos ékkővé varázsolták a szemét. Kemény volt és hajthatatlan. Nem használtak már sem a szép szavak, sem a macsó sértődöttség, sem az a rossz fiús tekintet, amire ő úgy bukott. Elege lett belőlem – gondolta Logan, ahogy hallgatta a nőt. Kiadta az útját, de ezt is olyan fondorlatosan csinálta, hogy nem zárt be minden kaput, hagyott egy apró kis rést, egy kérdőjelet, ami savként mardosta a férfi gondolatait. Agya úgy kattogott, mint egy rossz óra, aminek egy helyben jár csak a mutatója.

De miért? Mi volt az oka annak, hogy nem akarja látni többé? Látszólag minden tökéletes volt. Pontosan olyan mérgező, keres-édes szenvedély volt a kapcsolatuk, ahogy azt mindketten megkívánták. Kettejük groteszk, kicsavarodott, valószínűtlen világképe éppen egymásra illeszthetően megegyezett, ami a legritkább jelenség ebben a beteges, normákkal átitatott világban. Mintha megtalálták volna a mindent tudás és élet forrását, de nem ittak bele.

Part II.

Egész este egymást kerülgetjük. Kacagó társaságok fátylán keresztül találkozik a tekintetünk néhány másodpercre, majd ismét tovább mész, vagy én hagylak ott. Fontos döntések születnek, barátságnak álcázott üzletek, üzletnek álcázott vonzalmak, szemérmetlen adok-kapok játék ez. Semmi furcsa nincs benne, így működik a világ. Aki elég cinikussá vált már, hogy levegye a szemellenzőjét, pontosan tudja a dolgok rendjét és a saját helyét a táplálékláncban.

Úgy vegyül bele az alkohol a vérembe, mint a tinta a langyos vízbe. Óvatosan szivárog belém, kecses, absztrakt formákat öltve, szofisztikált monológok elszavalására késztetve, mássá téve egy pillanatra: önmagammá. Majd teljesen átszínez, egyneművé válunk. Érzem, hogy már csak néhány pohár és visszafordíthatatlanná válik az ördögtánc. Ismét kifordul belőlem a valóság, visszaszorítja a szépen megalkotott, hamis énképem, letépi a sok rétegű álarcom és megfertőz mindent, ami körülvesz.

– Végre. Erre vártam egész este. – Kint álltam a hatalmas, mívesen faragott kőszobrokkal borított erkélyen, mögém lopózott és a fülembe súgta a mételyét.

Nem válaszoltam, de megrezzentem, ahogy a vállamra tette a kezét. Háttal álltam neki; a cigaretta halk sercegésére koncentráltam, ahogy felizzik majd elhal az ajkaim között. Eltompult a világ. Csak a testemmel tudok már érzékelni, a szívemre acélréteg záródott, a lelkem a múltba menekült, egy biztonságos fiókba, a régi játékok közé. A testem volt csak ott és ami kevés a tudatomból maradt. Tessék hát.

Meg vannak kötve a kezeim

Miért vonzódom hozzá? Mert bánt. Mert kinevet, mert megaláz. Mert erősebb nálam. Mert uralkodik felettem, mint egy szeszélyes gyermek-istenség, aki tobzódva feszegeti újdonsült játékszere határait. Vagy mert egyszerűen csak nem jelentek számára semmit… És ez önmagában furcsa mód… egyszerre gyűlöletes és vadító érzés. Ő a nagy fehér bálna illúzióim tengerén.

Bontsd le a páncélozott héjadat, engedj be egy perce… csak amíg megízlelem a világod keserűségét. Engedd, hogy átjárja a testem a méreg, amit hónapok óta inhalálok be cseppekként. Minden levegővétel távolabb sodor, mégis minden szóval közelebb húzol és közben szorosabbra zárod a falaid. Kegyetlen vagy. Rugdosol, mint egy kavicsot az unatkozó gyerek. Vagy ha nem engedsz, repedjen meg az áttörhetetlen burkod! Egyetlen parányi résen beszivárgok, szétfeszítelek belülről, mint egy elemi erejű ősrobbanás. Észrevétlenül teszlek tönkre, hogy könyörögj a kegyelmemért.

A tettetett ostobaságodnál nincs is sértőbb, mégis minden nap kívánom, hogy közel hajolj és meggyötörj a tekinteteddel. Feketeség a szemed, sötét erő, ami soha nem tapasztalt, idegen, undorító érzéseket vált ki belőlem. Képes vagyok ilyesmire…? Képes voltam egyáltalán valaha ilyesmire, vagy te váltod ki belőlem először ezt a feszítő frusztrációt? Türelemre intem magam és tudatosan távolodom tőled, amennyire a mágneses tér engedi, de egyre csak közelebb szív magába ez a pusztító aura, amíg végül össze nem ütközünk, akár két meteor a halálos, teremtő csöndben. És akkor én fogok darabokra hullani. Elporladok és megszűnik a világom, amit évek óta építgetek. Apró szemcsékből álló porfelhő leszek, észrevétlenül vándorlok majd fényévekre minden valóságtól, valahol az örök éjszakai égbolton.

Azt kívánom, hogy szeress belém. Megidézem az alvilági isteneket és felajánlom nekik mindazt, amim maradt. Talán elegendő arra, hogy megvásároljam vele a szenvedésed. Élvezettel kínoználak meg, míg már csak hangtalan ordítással tudnál könyörögni az érintésemért. Akkor hagynálak magadra, a széttört páncéloddal, eltaposva, mint egy csótány… Felvértezném magam a lelketlenség fegyverével, az empátia teljes hiányával, a racionalitás eltörlésével és úgy kínoználak halálra, mint egy professzionális szociopata. Rezignált arccal tűrném, ahogy keserves fájdalmadban megpróbálsz megalázni, de minden szavaddal a saját hátadba mártanád a rozsdás, mérgező lándzsavégeket, te fekete Krisztus. Mindennél jobban kívánom a szenvedésed.