Won the battle, lost the war…

Péntek délután. Megbeszélés. Új ügyfél, nagy felelősség, most alapozzuk meg a bizalmat. Professzionális öltözék, igényes smink, ápolt külső, tipikus business attire. Úgy számoltam, hogy 16:30-ra végzünk bőven. Maximum 17:00… Egy saroknyira tőle. TŐLE.

16:15 – Még a felénél sem járunk. Remeg a gyomrom. Érzem, hogy nem fogok odaérni. Megbeszéltük, rábólintott… ott ül… valahol ott ül péntek délután és vár rám. Akarja. Én is akarom. Istenem… minden egyes porcikám akarja!

16:30 – “Van még egy kis időnk…? Sok minden lenne még, amiről nem esett szó…” – kérdezi mosolyogva a kiemelt ügyfelem. “Természetesen…!” – válaszolok illedelmes, érdeklődő mosollyal. Oscar díj járna érte.

17:00 – Egyre jobban remeg a gyomrom… már idegesen ráng a lábam is, ahogy keresztbe tettem; tudatosan leállítom és hallgatom tovább az ügyfelet, be-be csatlakozok én is egy-egy mondattal, de minden gondolatom Körülötte forog.

17:30 – Kezet fogunk, lefutjuk a szokásos köröket, még illedelmesek eltűnök a mosdóban. Két üzenet: “Lassan jó lenne tudnom, hogy A vagy B…” Fél órával később, kicsivel 17:00 óra után: “Nah… jó hétvégét.”

Megnyertem az üzletet.
Elő fognak léptetni.

Azóta csönd. Összeomlott a hónapok óta építgetett, törékeny bizalom.
Elfáradtam.

Advertisements

Csak neked

Vannak pillanatok, amik óráknak tűnnek; amikor az ember várakozik és eufóriával teli szikrák helyett ürességgel konganak csak a másodpercmutató fájdalmas kattanásai. De mikor veled vagyok, megfordul a világ, és perceknek tűnnek az órák, amiket együtt töltünk. Át tudnék beszélgetni veled egy életet.

Talán eltűnünk egy nap egymás életéből, talán örökké egymásba gabalyodva, majd szétválva és újra találkozva futnak az útjaink, nem tudhatjuk. De fontos vagy nekem. Időnként szeretném, ha belelátnál a fejembe… ha éreznéd, amit én, ha át tudnád élni, hogyan szeretek, hogyan kötődöm és hogyan tudok gyűlölni. Minden momentumot ezer fokon égve élek meg, és az intenzív behatásoknál nem adom alább, mert különben nem ér semmit az élet. Ismersz… ez igaz. Ám talán nem minden esetben tudod megérteni, milyen Laurának lenni. Pedig ott voltál mikor az identitásom megszületett… a fejlődését viszont nem teljesen követted végig. Hiszen nem is tudtad volna… és nem is vártam volna el ezt tőled. Zölden burjánzó, káprázatos mimóza vagy, amely érzékeny, gondozást igényel, de cserébe légiesen könnyed, szemet gyönyörködtető virágokkal hálálja meg a törődést. Úgy érzem, én vadhajtás vagyok olykor melletted, aki tüskés bogáncsokat terem csupán, de a kemény, szúrós páncél mögött édes húsú gyümölcs bújik, ami csak a bátrak kiváltsága. A legboldogabb időszak, amikor együtt virágzunk!

Mostanában egyre ritkább. Mert ritkulnak a tavaszok is…

Közben felkondultak odakint a teret uraló templomunk harangjai. Az az album jut róla eszembe, amit annyiszor hallgattunk végig együtt is. Már lassan tíz éve, hogy azon a délutánon először ültünk le együtt és beszélgettünk át órákat, sötétedésig… Megszámlálhatatlan emlék, pillanat, együtt átélt élmény, hangulat, öröm és bánat köt össze minket. Megmásíthatatlan útjelzői kettőnk hosszú utazásának. Mégis távol vagyunk most… Mintha golyóálló üvegfal húzódna köztünk, amely a hangokat sem engedi át. Tudom hogy látsz… én is látlak. Tudom, hogy ott vagy, és hidd el, én is itt vagyok. Talán már nem ugyanaz, de te sem. Küzdünk a démonjainkkal, vagy csak fáradtan öleljük őket, mikor a harc már nem használ.

Gyermeki lelkesedéssel rajongtam, őszinte, nyílt szívvel fordultam a világ felé és most ugyanolyan hangos, gyermeki sírással állok a semmi közepén. És mégis… minden nap újra össze kell varrnom magam, mint egy rossz rongybabát. Betömni a kipotyogott bélés helyét, befércelni gyorsan és kihúzni még egy napot. Dolgozni, mosolyogni, idegen emberekkel találkozni, professzionálisnak tűnni, belső konfliktust kezelni, új barátságokat kötni, régi kapcsolatokat elsiratni…. És újra kezdeni ezt minden egyes nap. Nekem nem segít az önismereti utazás… Te magadba akarnál nézni a helyemben…? Pontosan tudom, mit találok ott, és már rég elfogadtam.

Te vállalnád a “Lauraságot”? Én vállaltam… És amikor jól érzem magam, a mennyek nektárját iszom, ami határtalan erővel, energiával, önbizalommal és pozitív töltettel lát el. De mikor szenvedek, ezer darabra szakad a szívem és emberfeletti erőfeszítés túlélni minden napot. Megéri…? – kérdezhetnéd. Nos, nem tudom. De most nem tudok más úton járni. A közhelyes, arany középút rendkívül taszít. A hétköznapiság, az átlag, az unalom, a felszínes csevej és a semmit mondó kapcsolatok irtózatos dolgok számomra. Mondani ezt persze könnyű, belenézni egy másik ember szemébe és kimondani a legőszintébb gondolataidat… na, az már nehezebb. Ez egyszerre fáraszt és fel is tölt. Adok és kapok cserébe… Minden esetben. Akkor is, ha jót adok és a lelkem egy darabját nyújtom, de cserébe hazugság és méreg a jutalmam. Magamba fogadom… szivacsként szívok fel minden tapasztalatot, mert egy nap – talán nem is olyan soká’ – számot vetek majd az életemmel, és tudni fogom, hogy valóban éltem.

Látod, ennyi év kellett hozzá, hogy belássuk a kettőnk közötti különbségeket, és megértsük, hogy ami egyikőnknek jó, attól talán a másik szenvedne. Jót akartunk mindketten, őszintén. Az intelmekkel, a vitákkal, a szelíd erőszakkal, a haraggal, a veszekedéssel, a csenddel… Mert meggyőződésünk volt, hogy a “jó dolgok” kőbe vésett, egyetemes igazságok. Bárkire ráhúzható ruhák, vagy bárki számára ízletes és tápláló manna, de a te mannád az én mérgem, és fordítva.

A közös pontjaink, a kettőnk köteléke erős… a rugalmasságát teszik próbára ezek az időszakok.

Ha máshogy nem, hát így… Veled voltam egy kicsit most is! Te pedig velem.
Csókollak, Sophie.

Adj egy csodát…

Ismét lemondva egy találkozó… G. a harmadik jelöltem; nem történt behatolás. Két kávé, két beszélgetés, két találkozás volt csupán. Van valami a szemében, valami pajzánság, ami tetszik. Jó az alkata, rendkívül intelligens és van stílusa. Ideális… A testemnek. Más nem is érdekel ebben, sem engem sem őt – hála az égnek! Van egy olyan érzésem, hogy vele jó lenne a szex… Ő laza, szimpatikus, udvarias, nem tart folyamatos kontrollt, mint B. és K.

Bár K… Illékony. Nem tart már semmit, kapcsolatot sem igazán velem. Rapszodikus minden… Kiszámíthatatlan, mint egy szürreális zenemű. Isten tudja, ki komponálja… vagy tán mi ketten klimpírozunk a  billentyűkön esetlenül, így alakul ki ez a fals, sötét dallam.

A hűvös, tengeri szél és az egy hónapja folyamatosan tartó, feszített tempójú hajtás megtette a hatását. Elkapott a nátha, és így gátat szabott egy újabb légyottnak. B.-m még lábadozik, őt sem szeretném megfertőzni semmiképp! K.-nak pedig kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem hogy velem találkozzon. Rezignáltság uralkodott el rajtam… Átkozott nihil… olyan, mint a bénulás. Nincs tovább egyik irányba sem, várok türelemmel, és esetleg fohászkodom a csodáért… De miféle csoda adhatná nekem vissza K-t? Azt a K-t, aki az első leveleket írta… Aki figyelt rám, aki törődött velem, aki akart engem… Ugyan, akart valaha? Akarna most..? Bármikor, bármire…

Eltörpülnek az élet dolgai, elveszítem a józan eszem, saját kezűleg zúzom össze a becsületem és kocsonyás zseléként omlik össze minden tartásom. És ez nem vonzó… Ez a legtaszítóbb dolog egy nőben. Még akkor is, ha szub.

Kétségbeesett vagyok és nagyon fáradt. El kell engednem, meg kell értenem, hogy ezt nem tudom kontrollálni, sem befolyásolni semmilyen szinten. Őt nem. Semmivel. Összeállítom hát a legutóbbi rosszalkodásomról készült videókat neki, amiket a hajón forgattam… Ennyit tudok tenni. A kedvére vagyok, így időnként ad magából egy morzsát cserébe. Egyébként ezek most egész szép kis filmek lettek 😉 Egyre messzebbre megyek a kedvéért. A figyelme olyan kitüntetés, olyan kincs, ami most instant gyógyír lenne minden bajomra…

Úsznak a felhők az égen

Nem képzelek már bele semmit az égen puha pamacsként úszó vattadarabokba. Úgy szaggattam cafatokra a gyermeki ártatlanságom, olyan módszeresen gyomláltam ki magamból minden jóhiszeműséget és tisztaságot, hogy én magam is bámulatosnak tartom a saját hatékonyságom.

Ezt a feketeséget már nem veheti el tőlem senki. Vagy ha elveszi, súlyos mérget vesz magához. 

Ezt a feketeséget már nem lehet tovább piszkítani. Nem látszanak rajta a ragacsos foltok, a vér, a fájdalom és a gennyes sebek. 

Ez a feketeség nyugtat meg, ölel át és borítja be lelkem, amikor ordítani, őrjöngeni szeretnék… csak úgy, bele a nagyvilágba. 

Tegnap este áthívtam a subom. Gyógyír volt a szenvedése a sebeimre. Balzsam volt minden fájdalmas jajdulása és nyögése meggyötört lelkemnek. Édes élvezet volt a húsába marni és foltokat harapni gyenge bőrére.

El akarok költözni. Nem akarok soha többé befeküdni az ágyamba. Mocsok vesz körül. Nem leszek képes már soha megtisztítani magam, csak folyamatosan menekülök az újrakezdésekbe. B-be, új házba, új munkába, új életekbe…

Mennyire szeretnék elaludni. De csak a felhőket bámulom rezignáltan, ahogy tovaúsznak…

A dolgok művészi oldala…

negyre_csak

Hatalmas, égig érő gesztenye-, bükk- és platánfák vettek körül. Ágaik szelíden integettek a napnak, melynek sugarai már az alkonyatra készültek. Úgy csillogott egy-egy sugár az arcomba a szélben táncoló levelek közül, mintha játékos angyalok tartanának tükröket valami ősi fény felé, s játékukkal a gyarló halandókat akarnák elvakítani pajkosságból.

Egyre csak arra tudtam gondolni, mennyire gyönyörű lenne zafír tekinteted ebben a fényben.

Lassan elkezdődött a koncert a szabadtéri színpadon. Megszólaltak a vonósok, fúvósok, ereimben lüktetett a két hatalmas dob mennydörgésszerű dübörgése. Az Egmont nyitány dallamára suttogták a körülöttünk táncoló, zöld lombú óriások a tökéletes aláfestést, s közben az alkony hűvös csókja cirógatta az arcom.

Egyre csak arra tudtam gondolni, milyen lehet az ajkad érintése. Milyen lesz, mikor először összeér az enyémmel.

Az ötödik szimfóniánál már egyre szorosabban ölelt magához a szél hűvös, csontos karjaival, mint egy kegyetlen szerető: nem enged, de meleget sem ad, csak átfagyasztja a szívem minden egyes leheletével. Magához húz, körbeölel, átjárja minden porcikám: érintésére libabőrös leszek, de mégis… legbelül fázom.

Egyre csak Rád tudtam gondolni. 

Lassan leereszkedett a nap a horizont vonalára; megpihent kissé a holnapi szél ígéretét hozó, bíbor-narancs felhőágyán, majd végleg leköszönt. Ahogy sétáltam át a kis fahídon, a víz tükrét néztem és elképzeltem, hogy belemerülök. De odalent nem a hínár és hideg nedvesség fogad, hanem egy másik dimenzió; egy titkos világ, ahol nem kell bujkálnunk és várakoznunk. Ott csak egy szavadba kerül, sőt… szavak sem kellenek. A pillantásoddal elmondod minden parancsod, és a puszta létemmel engedelmeskedek neki.

Egyre csak…

Kyrie

elegek

Mi vagyok én neked tulajdonképpen? Legalább lábtörlőd lennék, mert azt időnként használod. Legalább szolgád lennék, aki teljesítheti a kívánságaid. Legalább… lennék valaki, valami, ami bármilyen apró jelentőséggel bír. Miféle teszt ez? Miféle bénító, kegyetlen, aljas játék ez? Miért nem bocsátasz el akkor…? Miért nem engedsz, ha nem kellek?

Ígérettel búcsúztál tőlem pénteken. Azóta eltelt öt nap és lassan fekélyes sebbé terebélyesedik bennem a csend marta űr. Máig egészen jól viseltem. A fizikai rosszullét és a láz elterelte a figyelmem a lelki fájdalomról – ez mindig működik… ezért kínzom magam, mikor már nem bírom a belső feszültséget.

De lassan lecsillapodik a hőség és már csak a lelkemet emészti a tűz. Tudtam az első perctől kezdve, hogy hatalmas hibát követek el veled. Tudtam, hogy égni fogok, tudtam, hogy a lángok után elporladva semmisülök meg és széthullott atomjaimról kell majd újjáépítenem magam. Tudtam, mit vállalok. De az oda vezető utat nem vettem figyelembe. Gyötrelmes. Hihetetlenül kegyetlen vagy. Aztán áthúzol mindent egy mondattal. Egyetlen sorral azonnal be is gyógyítod minden sebem. Hatalmad van fölöttem. Nem tagadhatom, nem is teszem.

Fáradt vagyok. Egyedül vagyok. Keserű, száraz könnyek mossák a kipirult, láztól égő arcom és csak arra tudok gondolni, hogy nem kaptam még meg a megfelelő orvosságot. Tudtam, hogy bántani fogsz, K. Esküszöm, nem hibáztatlak. De nagyon szenvedek. És nem tudom, mi van a fejedben. Miért ígérsz, miért tartod be… miért mutatod meg magad, miért vagy őszinte és emberi… miért vagy kegyes és szinte kedves időnként… Mindezt, hogy magadhoz édesgess? Hiszen nem látod, hogy ez már múlt idő? Mindent elvettél már… könyörgöm, adj is egy kicsit. Vagy engedj el.