Annak, aki a legfontosabb

– Akkor hazataxizunk, ugye? – kérdeztem másodjára, miután Te ajánlottad fel, hogy az este végén hazajövünk hozzám, én innen mész majd tovább.

– Igen! – jött az egyértelmű válasz.

Fogyott a nagy kancső vörös sangria, közben válogatott sonkákból összerakott hidegtálat majszoltunk friss bagettel. Rengeteget nevettünk, egymást követték a kósza, kedves, gyengéd érintések. Úgy néztünk egymás szemébe, mintha a másik belső tüzénél akarnánk melengetni átfagyott lelkünk. Boldogság volt.

Két órányi felhőtlen boldogság.

Mindketten becsíptünk a végére. Az utolsó dalt külön nekünk dedikálta a spanyol gitáron játszó, fiatal tehetség; sokszor járunk erre a helyre, ismer már minket név szerint. Tapsoltunk és éljeneztünk neki, zsongott a hely, tele voltunk élettel és édes vidámsággal.

Ezer meg ezer gondolat kergetőzött a fejemben közben. Mikor legutóbb itt jártunk együtt, még K. is része volt az életemnek. Mikor legutóbb jártunk itt együtt, még egy fedél alatt laktunk. Mikor legutóbb jártunk itt együtt… Még más volt a világ. Kiszámítható, biztonságos, kényelmes. Most félelmetes, kemény és magányos, de apró sikerekkel és tanulságokkal teli minden nap.

Elfogyott az utolsó korty sangria is. Elhalt az utolsó hang a gitár húrjain. Kifizettük a számlát.

– Ne sétáljunk inkább haza? Közel laksz!

Tudom, hogy a pénz kardinális kérdés nálad. Olyasmire szórod, amire én sajnálnám, és vica versa. Megállapodásunk ellenére belementem. Addig is együtt vagyunk, nem kell várakozni az autóra, és talán… ha kicsit kiszellőzik a fejünk hazafelé, nem leszel túl fáradt és részeg hozzám…

Végigsétáltunk az Andrássyn, majd elértük lassan az Oktogont, mikor megszólaltál:

– Pici, én nem megyek már fel, jó? Elkísérlek a villamosig, aztán én megyek.

Örökös vita, örökös félreértés, örökös egymás körül táncolás, örökös… csalódottság és keserűség. Mikor mások magamra hagynak, jólesik a magány. Menjenek! Mit bánom én, mit érdekel engem… Elég kemény már a páncélom, hogy túléljem azokat a cseresznyemag-pöckölés szerű kis semmiségeket, amiket más képes okozni.

Utánad egyedül maradni gyűlöletes keserűség. Hinni, hogy velem leszel, hinni, hogy megkívánsz, hinni, hogy nem akarsz még véget vetni ennek a hétvégének te sem. Hinni…. hogy még egyszer akarsz. És koppanni. Ha neked nem kellek, ki más érdekelhet még engem ezen a világon… ugyan ki?

Részeg vagyok. Várom a holnap első józan gondolatát. Ki tudja mi lesz, ki lesz… Most csak a hűvös penge csókját kívánom, mindennél jobban. Isten tudja, mi tart vissza. Valami felfoghatatlan erő. Nem is tudom. Semmi sem sikerült, amit szerettem volna. Nem tudok örülni az egyértelmű sikereknek, mert ezek az apró kudarcok beárnyékolnak mindent.

De kapaszkodom abba a két óra boldogságba. A nevetésedre gondolok és a szemedre.

Advertisements

Vázlat – 4

Annak idején remegő gyomorral mentem hozzád. Annyira szerettem volna megfelelni az elvárásaidnak… mindent tökéletesen akartam csinálni. Most rezignáltan ültem a puha fotelba süllyedve. Elegem volt az ócska búvóhelyekből; pénzem bőven van kifizetni az igényes szállodai szobát. Ez is rendkívül zavar téged… Kitartott férfiként kifacsartalak, amennyire jólesett, utána szótlanul vártam elfordulva, hogy elmenj. Nem marasztaltalak az elején, nem is szóltam hozzád. Elvégezted a dolgod, megkaptam a kínzó gyönyört, amiért odahívtalak, és más nem is kellett tőled. Élveztem, hogy minden apró rezdülésemmel megalázhatlak: az anyagi főlényemmel, az érzelmeim tökéletes kordában tartásával, a hűvösségemmel. Dühös voltál miatta, még keményebben bántál velem, és még jobban fitogtatni próbáltad fizikai előnyöd, de gyermekes viselkedésed csak mindinkább megmutatta, mennyire zavarnak ezek az apróságok.

A fotel, amelyben ezen a napon ültem, az ablak előtt állt. Ott szerettelek várni. Bámulni addig a külvilágot. Ez az ablak azonban most a belső kertre nézett. Odakint vadul tépázta a szél a kert sarkában álló szomorú fűzfát, mint a kegyetlen szerető, aki hajánál fogva rángatja hűtlen kedvesét. Ősz volt; annak is már bőven a derekán jártunk. Az ég hasa szürke volt és sötét; egybefüggő masszaként terült el a horizonton, mint egy maszatos, rosszul kikevert háttérszín az olcsó festményen. Valahol mögötte bújt a nap, esze ágában sem volt előjönni egy ilyen napon, fakó függönye mögött lustálkodott, magára hagyva a fázó embereket itt lenn a földön.

Kopogtál. Háromszor, ahogy mindig szoktál. Összeszorult a gyomrom egy másodpercre, mintha egy vasmarok elszorítaná az életet bennem, majd rögtön el is engedné. Kimért léptekkel mentem feléd. Átfagyva álltál az ajtóban, összehúztad magadon a fekete szövet kabátod.

– Meg lehet kint fagyni! – vacogós sóhajjal dobtad le a kabátod; áradt belőled a hideg, ahogy közelebb léptél hozzám.

– Vegyél egy forró fürdőt, van kád is. Én már lezuhanyoztam, mielőtt jöttem. – Lassan lehúztam a ruhám cipzárját és magam mögött hagytam a padlón, ahogy a fürdő felé sétáltam.

Megnyitottam a meleg vizet, majd valamiféle habfürdőt kerestem, mikor mögém simultál és jeges öleléseddel magadhoz rántottál. Már kemény voltál és aktusra kész. Meglepett. A fenekembe markoltál, majd félrehúztad a falatnyi csipke bugyim és simogatni kezdtél, mintha a jégcsappá hűlt kezedet akarnád melengetni. Mikor már teljesen nedves voltam, belém nyúltál előbb egy, majd két ujjal. Ketten ültünk be a kádba és csókokkal bújtunk össze a forró vízben. Lassan felolvadtál… átmelegedett a szíved is. Csillogó szemekkel mosolyogtál, mint egy vásott gyerek a nyári vakáció kitörésénél.

Nem is emlékszem, hányszor voltam a tiéd… Egyetlen percet sem vesztegettünk el abból a három és fél órából. Tocsogott az ágynemű a víztől, nem bírtunk magunkkal és törölközés nélkül dobtál le a takaróra. Újra és újra belém mártottad magad; a vége felé egyre lassabban, élvezve a nedves, sikamlós, izgató súrlódást, míg már a robbanás határán táncoltunk mindketten. Belém élveztél. Most már lehet… Rég tablettát szedek. A hangod betöltötte a tudatom, semmi más nem létezett, csak a tüdődből kipárolgó, kéjes, mély nyögés, amitől megvadult pulzussal hágtam én is a csúcsok csúcsára.

Fújtató vadként szédültél le rólam, és magadhoz szorítottál. Átkulcsoltam a lábammal a tiéd, összegabalyodva pihegtünk, de alig telt el húsz perc, magadra rántottál és kezdődött minden elölről. A szobát megtöltötte a szex nehéz illata, mely hamarosan cigarettafüsttel keveredett.

– Mesélj valamit. Mi van a Miss-ekkel? – fújtad ki szórakozottan a füstöt.

– Köszönik, jól vannak! Sophie most adta ki a legújabb könyvét és Londonban tart épp könyvbemutatót a kinti magyar olvasótábornak. Szétszedik a rajongók! Százával özönlenek az ilyen eseményekre. A másik Miss. a negyedik hónapban van, nagyon várják a picit. Miáról nem tudok. Hónapok óta nem beszéltem vele. – Daráltam végig a sort.

– És veled, mi a helyzet? Munka? – mindig is gyűlöltem ezt a small talk jellegű faggatást, amit kínodban szükségesnek éreztél néha szex után.

– Köszönöm kérdésed, minden a legnagyobb rendben.

– Nem vagy valami bőbeszédű ma… – felém fordultál egy félmosollyal.

– Mit mondhatnék… Kell egyáltalán ilyenkor bármit is mondani, K.? szerintem nem feltétlenül. – Elfordítottam a fejem.

– Jó, nekem teljesen mindegy… Akkor öltözök. – Ismét felbukkant a sértődött kisfiú.

Még az ágyban maradtam, te pedig gyors tempóban öltözködtél, mintha menekülnél. Kint süvítve tombolt a szél és halott falevelekkel csapkodta az ablakot. A tudatom valahol egész máshol volt. Csak a testem feküdt azon az ágyon. Volt idő, mikor mindennél jobban kívántam az ilyen találkozókat. Mikor boldogan csevegtem volna veled a semmiről. De mára már megkopott a te varázsod is. Idegesítettél… Dühített a gyerekességed, a sekélyességed és a középszerűséged. Csak a tested kellett aznap, semmi más.

– Nem tudom, mi bajod van ma… – vakkantottad még oda, miközben az öved csatoltad be.

– Nincs értelme vitatkozni, egyszerűen csak nem volt kedvem beszélgetni. Inkább ujjaztál volna meg még egyszer… – nevettem fel a végén.

– Igen..? Ezt szeretted volna? – látszott a hezitálásodból, hogy azt fontolgatod, hogyan reagálj. Végül nem szóltál semmi többet, csak visszabújtál mellém ruhástól és három ujjad toltad belém mindenféle előjáték nélkül. Szinte azonnal elélveztem; bizsergett még minden idegvégződésem, elég volt hozzám érned, megéreztem a kölnid illatát a gallérodon, ahogy rám hajoltál, az ujjaid kemény érintését és nyelved követelőző kopogtatását az ajkaimon… Vadul csókolózva élveztem el isten tudja hányadik alkalommal.

Megsimogattál, csókolgattál még egy ideig, majd én is öltözni kezdtem és visszaültem a fotelba. Hallottam, ahogy halkan becsapódik az ajtó utánad.

04

Vázlat – 3

Pontosan emlékszem, hogy szaggattad darabokra a tudatom, majd a lelkem. Beetted magad, mint a szú a fába és szétrágtad az erkölcseim, a büszkeségem, a józan eszem… És nem csak hogy hagytam, de kívántam… Óh, Istenem… mennyire kívántam. Olyan mély függőséget alakítottál ki bennem, hogy a szavaid nélkül fulladoztam, mintha egy több száz méter mélyen lévő, tengeri árokban repesztené szét a tüdőm a nyomás. Őrület volt… Kínzó, sötét, keser-édes hónapok.

Aztán elmúlt. Veled együtt halt el bennem az élet, mint egy száradó növény a fény és éltető nedvesség nélkül. Megkérgesedtem, elhamvadtam, elfogytam. Egyetlen aprócska mag maradt csak utánad; egy szem fekete, sűrített lenyomata ennek a mérgező időszaknak, amely magában hordozza a sötétséget, keserűséget, gyűlöletet és… még talán valami mást.

Most benned virágzik a tüskés, fekete húsú gyümölcsöt hozó növény, mely ebből a magból kelt ki. A te lelkedet szőtte át kusza, halálos indáival, mint egy szörnyű betegség. Érzem, ahogy lüktet az ereidben, mikor hozzám érsz. Érzem a nektárja fanyarságát, amikor a számba lövell a kirobbanó vágyad. Hallom a szívverésedben a lüktetése ritmusának asszimmetriáját, ahogy egyre erősebben szorítja szúrós indáival a szíved. És édes örömmel tölt el a szenvedésed látványa. Tobzódom a gyötrelmedben. Közben pedig ugyanolyan őserővel kívánlak, mint egykor. De a kegyetlenséged megacélozott. Hidd el, ma már nem követem el ugyanazt a hibát.

Te viszont megtörtél. Alig vettük birtokba a drága hotelszobát, máris átölelted a derekam, szorosan hozzám bújtál, félresöpörted a hajam és arcod a vállam és nyakam közötti árokba fúrtad. Én az ablak felé fordulva bámultam az alattunk nyüzsgő, éjszakai várost, te pedig hátulról átölelve szorítottál, mintha sosem akarnál elengedni. Nem engedtem meg magamnak, hogy bármit is érezzek. Kővé dermedve figyeltem az apró szentjánosbogárként világító autókat, és hangyánál is kisebb embereket a forgalmas utcán.

Aznap előadást tartottam a konferencián, te pedig lelkesen figyeltél. Volt némi behatásod még a szakmai utamra is; miattad kezdett el érdekelni ez a szektor. Beleástam magam, piaci információkat szereztem, politikai vonzatokat elemeztem és kikutattam a mesterséged alapjait is. Az előadás után az egyik kollégáddal odajöttél hozzám. Látszott, hogy nem a te ötleted volt; kényelmetlenül érezted magad. Főleg mert az ostoba kollégád szégyentelenül kikezdett velem. Egy szánakozó mosolynál többre nem is méltattam, és hamar elköszöntem. Téged látszólag megérintett a dolog.

– Ne haragudj már a Z. miatt… minden csinos nővel kikezd… most vált el… Tudod, hogy van ez ilyenkor… – Úgy tűnt, mintha szabadkoznál.

– Egyáltalán nem haragszom. Tudom kezelni az ilyen szituációkat, egyet se félj! – kacéran mosolyogtam rád.

– Ja… gondolom nem ő az első férfi, akit leépítesz magadról. Minden nap kikezdenek veled, mi?

– Azért azt nem mondanám, hogy minden nap… Vannak napok, mikor otthon maradok – kacsintottam, majd kipattintottam a selyem blúzom legfelső gombját.

– Nagyon sokat változtál… – rácsodálkoztál a melleimre, mintha nem ismernéd már a testem minden egyes négyzetcentiméterét becsukott szemmel is.

– Remélem, pozitív irányba… – közelebb léptem, lehalkítottam a hangon, és olyan bársonyos regisztereken búgtam a füledbe, hogy tudtam, rögtön megmozdulsz a nadrágodban.

– Abszolút pozitív… – ezt már csak suttogtad, miközben a tarkómra csúsztattad a kezed, majd a hajamba markoltál és megcsókoltál. Mély, követelőző, mohó csók volt, nedves ajkak, mindkettőnkben lüktető vágy, parfüm és kölni illatok az orrunkban, selymes, drága blúz és ing érintkezése, majd felforrósodott bőrünké. Imádom, ahogy feszül rajtad a boxer; mikor már kibújtatni is nehéz, olyan kemény és hatalmas.

Hagytad, hogy átázzon rajtam a bugyi, azon keresztül izgattál, amíg meg nem érezted a nedvességet a finom anyagon keresztül, majd egy hirtelen reccsenéssel letépted rólam, az ágyra dobtál és rögtön belenyaltál mélyen. Ebben is mohó voltál és szinte faltad minden cseppjét. Aztán a nyelved lejjebb vándorolt… A kedvenc helyedre… Szépen ellazítottál, majd bedugtad az egyik ujjad és nagyon lassan mozgatni kezdted. Rövid ideig bírtad, a vágy teljesen elborította az agyad, és rám feküdtél. Jó volt érezni a felforrósodott tested súlyát; látni a szemed, érezni a meleg leheleted az arcomon, ahogy fújtatsz a kéjes gyötrelemtől, hogy végre belém hatolhass. Megnyitottam előtted az utad… beengedtelek. De csak a testembe.

Vadságod már nem lep meg, hiszen keményen kezdtük. De aktusaink egyre jobban ellágyultak. Máskor szex után elsiettél, gépiesen öltözködtél, majd rövid búcsú után már kint voltál az ajtón. De azután… átfordult szép lassan minden. Egyre többet időztél még mellettem az ágyban. Egyre lágyabban simogattál és megszaporodtak a csókok is. A részeddé váltam. A lelked egy darabjává.

Aznap volt az első alkalom, hogy együtt aludtunk. Reggel a válladon ébredtem. Az ablakon már besütött a déli napfény, de azon a napon már nem volt előadásom, te pedig… úgy tűnik ellógtál. Mozdulatlan, gyönyörű márványszoborként feküdtél mellettem, kisimult arccal, mintha a világon semmilyen gond nem terhelné a szíved.

Aztán hirtelen elöntötte minden porcikám a frissítő, hűvös gyönyör, mint a nyári hajnalokon táncoló, kacér, tengeri szellő – akármilyen erős páncélt is növesztettem, ez játszi könnyedséggel tört rajta át…

Kinyitottad a szemed.

Vázlat – 2

A parton ért minket a hajnal. Hallgattuk, ahogy hullámzik a sziklák alatt a tenger és éreztük a csipkedő vízpermetet meztelen testünkön. Összekuporodva feküdtünk egy napozó ágyon; alattunk a párnázott ülés már számtalanszor átázott és megszáradt, hol a tenger vize, hol a vággyal meginduló nedvek itatták át a szövetet.

De most csak feküdtünk. Fáradtan, álmosan, elpilledten a vad és érzéki aktusok édesen gyötrő váltakozása után. Figyeltük ahogy lassan puha, habos párnái közül kidugja ragyogó, bíbor fejét a nap. Álmosan érkezett ő is, nem siette el. Az eddig sötét, hullámzó lökések kékes árnyalatot öltöttek alattunk, a reggeli, hűvös szellő kacéran csiklandozta testünk, hogy mindketten beleborzongjunk. Úgy tartottál, mint egy rabságban nevelt madarat: az ujjaid érintése bársony mámor volt, de testeddel rám borultál, lábaddal átkulcsoltad a derekam; “nem mész sehova innen, amíg nem engedlek”, mintha ezt mondanád vele.

Lusta, leskelődő barátunk lassan egyre feljebb merészkedett a horizontról, és kirajzolta ruhátlan tested körvonalát. Aranyló kontúrral festette meg minden porcikád a fény, mintha egy angyali látomás lennél, de szemed tükréből a sötét démon tekintett rám. Csak a miénk volt ez a kis eldugott partszakasz. Az idáig vezető, vékony ösvényt hatalmas fenyőfák övezték, kavicsos út vitt le a sziklákig, ahol néhány elhagyatott napágy árválkodott még a tavalyi szezonról.

Éreztem, hogy testem reagál a hűvös fuvallatra, felágaskodtak az apró szőrszálak mindenütt és megkeményedtek a mellbimbók. Hozzád bújtam még jobban. Néhány évvel ezelőtt még rideg távolságtartással toltál volna el magadtól. De most… szorosabbra fontad karjaid, a hajamba szagoltál, hogy beszippantsd a tenger sós illatával keveredő parfümöm még utoljára, mielőtt elengedjük egymást; majd homlokon csókoltál. Mint egy lánygyermeket. Felpillantottam rád; olyan közel volt az arcod, hogy megszámlálhattam volna a borostád apró, fekete pöttyeit, ahogyan már annyiszor megszámoltam az anyajegyeket is a testeden, miközben aludtál mellettem.

Nem akartad kinyitni a szemed. Tudtam, hogy nem alszol; szemhéjad görcsösen tartottad lent, körülötte megfeszültek az apró ráncok is, mintha… erőfeszítésbe telne ismét magadba fogadni a látványt.

Azt a látványt, ahogyan felkelek mellőled és hátat fordítok neked.

– Lassan mennünk kell. Vissza kell érnünk a szállodába, mielőtt felébrednek. – Igyekeztem, hogy hangom semleges maradjon, szinte már-már vidám és friss. Emberfeletti erőfeszítés volt.

Nehéz sóhajjal szakadt ki belőled az elmúlt éjszaka minden pillanata fölött érzett hatalom, szenvedély, élvezet és keserűség; majd az elválás mérgező gőzével párolgott ki tüdődből a levegő. Nem néztél már rám. Belebújtál az ingedbe és hanyagul magadra rántottad a farmerod, csak úgy, alsó nélkül. Azt már rég elvitte a szél az egyik szikláról, valamikor az éjszaka során. Rajtam már az egy szál, lenge nyári ruha és szandál. Rajtad sportos, vászon cipő és féltve eldugott szemüveged. Szótlanul sétáltunk visszafelé az ösvényen, csak a kavicsok ropogása hallatszott a talpunk alatt. Megszólaltak a madarak, és valahonnan a távolból emberi hangokat hallottunk. Talán korai fürdőzők… Majd elhaladtak és ismét elcsendesedett minden. Ahogy kiértünk az útelágazáshoz, az egyik legnagyobb fenyőfa alá, végre megszólaltál:

– Meddig lesztek még itt? – Hangod kemény volt, mint a fehér sziklák, és mély, mint a bús hajókürt.

– Még két éjszakát. – Közelebb léptem hozzád és rád néztem. Már felhúztad a páncélod, hiszen hamarosan úgy kell viselkedned, mintha semmi sem történt volna. Mintha ott aludtál volna a szobádban egész éjjel.

– Mi már csak egy éjszakát. Ma még kijössz? Csak egy rövidre… 

– Majd írok, ha meg tudom oldani… – lehajtottam a fejem, aztán mosolyogva tekintettem vissza rád. Bólintottál, megsimogattad a karom, és hátat fordítva elindultál a szálloda felé. Te mentél előre, pár perc késéssel követlek majd.

A nap ekkor már erőre kapva ragyogott; cinkostársként kacsintott vakító fényével a szemembe. Beálltam a nagy fenyőfa alá és vártam. Az átkozott napfénytől könnyeztem…

vazlat2

Vázlat – 1

vazlat-1

Az utcákon már megállt az élet; sötét, kihalt terek szobrai között bolyongott a szél, mint valami nyughatatlan, szürke lélek az örökkévalóság magányával átitatva. Hideg volt, fáztam – a csontomig hatolt a tél hűvös, acélos keze és belém markolt erősen. Összehúztam magamon még jobban a kabátot és sétáltam tovább. Ilyen időben igyekszik az ember, de én most nem siettem sehova. Bár a jeges szél bénító volt, engem inkább csak hibernált. Megfagyasztotta erre a néhány percre a lelkem is, hogy ne szakadjon tovább.

De hiszen… hova tudna már kínozni a gyötrő érzés…? Megint elsétáltam tőled, és ismét ott hagytalak. Egyedül, a fekete gondolataiddal, amelyek együttléteink alatt gyönyörű árnyalatokat öltenek, de azután ismét hamuvá válnak mind. Sötét szénporrá, mely meddő talajként borítja be tudatod; azt, amely máskor virágzó mező, egészséges, kövér fűvel és ezerszínű szirmokkal teleszórva.

Először láttam könnycseppet a szemed sarkában. Ragyogó volt, mint a tiszta kristályon átvilágító napsugár. Csillogott a fürdőszobai lámpa fehér fényében. Belenéztél a tükörbe, de nem magadra tekintettél, hanem rám. Az ajtóban állva vettem a kabátom, és pontosan tudtam, mire gondolsz abban a pillanatban. Elátkozod a világot. Elátkozol vele együtt engem is, de legfőképpen: elátkozod magadat. Gyűlölsz, amiért elcsábítottalak a tiltott gyümölccsel, de még jobban megveted magad, amiért besétáltál a ragacsos pókhálóba… s lám, most fénylő szárnyaid már nem működnek… Hiába törsz a nap felé, csak velem együtt tudsz repülni.

Mennyi idő telt el… Az arcodon is látszik ez a néhány év. Ezüstös szálakat festettek szép lassan a hónapok – egykor – ében hajadba; másik szemüveget hordasz, de a lencse már vastagabb. Kőkemény hasfalad most vékony, puha réteg fedi. Ajkaid körül elmélyültek a ráncok és megkopott tenger-tekinteted. Kiveszett belőle az acélosság és hűvösség. Átmelegszik, mikor rám pillantasz vele.

Mennyi idő telt el… és megfordult a világ. Kacéran legyintve igazítom meg a kabátom gallérját és csókot dobok feléd, majd semmit mondó tekintettel lépek ki a bérlakás ajtaján. Mire leérek a lépcsőn, már arcomra fagytak a könnyek. Szégyenfoltként jelölik a szememből ömlő, jeges keserűséget. Gyengeségem jele, de most legalább nem látja senki. Előtted még tartottam magam.

Az utcákon pedig már megállt az élet.

Valahol…

Rossz helyen kerestelek… Benéztem minden hatalmas szikla és az összes apró kő alá. Világokat mozgattam meg magamban érted, megkérdőjeleztem a létem alapjait, végigmentem kusza utakon, sehová sem vezető ösvényeken, hogy aztán vérző talppal ismét visszakanyarodjak a betonra a legközelebbi elágazásig.

Másokban kerestelek, azt hittem, meg is találtalak. Sokszor hittem azt… túl sokszor. Mindent elvesznek tőlem… mindent széttépnek bennem, minden értéket megrongálnak, mire üresen, kiégve, kiábrándulva, megtépázva hozzád érek. És akkor te fogsz rám találni. Te emelsz majd fel, te tartod hűsítő forrás alá a fejem, hogy új életet önts belém.

Mennyit könyörögtem a mennyeknek és pokloknak, hogy találj rám… vagy engedjék, hogy én megtaláljalak. Türelmetlen voltam és mohó.

Elengedtelek.

Minden más szálat is elvágok lassan, nem marad senki, aki lehúzna ebbe a gennyes purgatóriumba, amiben évek óta lángol a húsom, mint egy megfestett, ópiumos látomás.

Elfáradtam. Csak az a halvány remény él még, hogy egy nap rám találsz. És tudom, hogy akkor összeomlik minden. Szenvedek nagyon miattad… a tudat miatt, hogy valahol biztosan létezel… és a gyarlóságom eredendő bűnként viselt pecsétje miatt, ami itt ég a lelkemen… Rossz ember vagyok. Hálátlan ember vagyok. De mindenek fölött zavarodott és fáradt.

 

Won the battle, lost the war…

Péntek délután. Megbeszélés. Új ügyfél, nagy felelősség, most alapozzuk meg a bizalmat. Professzionális öltözék, igényes smink, ápolt külső, tipikus business attire. Úgy számoltam, hogy 16:30-ra végzünk bőven. Maximum 17:00… Egy saroknyira tőle. TŐLE.

16:15 – Még a felénél sem járunk. Remeg a gyomrom. Érzem, hogy nem fogok odaérni. Megbeszéltük, rábólintott… ott ül… valahol ott ül péntek délután és vár rám. Akarja. Én is akarom. Istenem… minden egyes porcikám akarja!

16:30 – “Van még egy kis időnk…? Sok minden lenne még, amiről nem esett szó…” – kérdezi mosolyogva a kiemelt ügyfelem. “Természetesen…!” – válaszolok illedelmes, érdeklődő mosollyal. Oscar díj járna érte.

17:00 – Egyre jobban remeg a gyomrom… már idegesen ráng a lábam is, ahogy keresztbe tettem; tudatosan leállítom és hallgatom tovább az ügyfelet, be-be csatlakozok én is egy-egy mondattal, de minden gondolatom Körülötte forog.

17:30 – Kezet fogunk, lefutjuk a szokásos köröket, még illedelmesek eltűnök a mosdóban. Két üzenet: “Lassan jó lenne tudnom, hogy A vagy B…” Fél órával később, kicsivel 17:00 óra után: “Nah… jó hétvégét.”

Megnyertem az üzletet.
Elő fognak léptetni.

Azóta csönd. Összeomlott a hónapok óta építgetett, törékeny bizalom.
Elfáradtam.