Won the battle, lost the war…

Péntek délután. Megbeszélés. Új ügyfél, nagy felelősség, most alapozzuk meg a bizalmat. Professzionális öltözék, igényes smink, ápolt külső, tipikus business attire. Úgy számoltam, hogy 16:30-ra végzünk bőven. Maximum 17:00… Egy saroknyira tőle. TŐLE.

16:15 – Még a felénél sem járunk. Remeg a gyomrom. Érzem, hogy nem fogok odaérni. Megbeszéltük, rábólintott… ott ül… valahol ott ül péntek délután és vár rám. Akarja. Én is akarom. Istenem… minden egyes porcikám akarja!

16:30 – “Van még egy kis időnk…? Sok minden lenne még, amiről nem esett szó…” – kérdezi mosolyogva a kiemelt ügyfelem. “Természetesen…!” – válaszolok illedelmes, érdeklődő mosollyal. Oscar díj járna érte.

17:00 – Egyre jobban remeg a gyomrom… már idegesen ráng a lábam is, ahogy keresztbe tettem; tudatosan leállítom és hallgatom tovább az ügyfelet, be-be csatlakozok én is egy-egy mondattal, de minden gondolatom Körülötte forog.

17:30 – Kezet fogunk, lefutjuk a szokásos köröket, még illedelmesek eltűnök a mosdóban. Két üzenet: “Lassan jó lenne tudnom, hogy A vagy B…” Fél órával később, kicsivel 17:00 óra után: “Nah… jó hétvégét.”

Megnyertem az üzletet.
Elő fognak léptetni.

Azóta csönd. Összeomlott a hónapok óta építgetett, törékeny bizalom.
Elfáradtam.

Advertisements

Viszlát

bloody-heart

Én elköszöntem tőle, és nyitva hagytam az ajtót. Ő vissza sem néz, vissza sem köszön, és nem veszi a fáradságot, hogy becsukja maga után.

Pontosan tudom, mit rontottam el. De azt is tudom, hogy ő miben hibázott. Mert ketten táncoltuk végig ezt a haláltusát.

Regenerálódnom kell, összeraknom magam újra és beépíteni magamba azokat az éles, szúró, fájdalmas darabkákat, amiket tőle kaptam. Mert sokat adott. Rengeteg tapasztalatot, amit az elém tartott fekete tükörben láthattam minden nap az elmúlt négy hónapban. Nem volt elég kinyitnom a szemem, fel kell tépnem a szemhéjaim, és beengedni a valóságot.

Engedd el… engedd el… töröld ki.