Az ötödik

– Mikorra érnél a parkolóházba?
– A szokásos helyre? 30 perc.
– Gyere oda most.
– Indulok.

Beleszédültem, olyan hirtelen történt minden. Egyik pillanatban még a válaszát vártam, másikban már ültem a metrón. Az járt a fejemben, hogy újra látom… Ismét érezhetem az illatát, hallhatom a hangját, a számba vehetem a fantasztikusan tökéletes farkát.

Megtörtént.

Mikor odaértem, még az autójában ült. A leghátsó parkolóhelyen állt, egyel hátrébb, mint szokott. Kiszállt.

Szia! – vidáman köszöntem rá, le sem tudtam volna törölni a mosolyt az arcomról semmivel.
Na csókolom. Pakolj le ide – mutatott a hátsó ülésre.

Kinyitottam az autót, letettem a táskám, dzsekim és sálam. Majd megálltam előtte. Picit megnőtt a haja, picit borostás volt. Az a kockás ing volt rajta… Az a fekete, ezüst csatos nadrágszíj, az a négyzetes számlapú óra. És a karikagyűrű. Észbontó kombináció.

– Oda lehet térdelni… – az autója mögé, a sarokba mutatott. Bemásztam, ott már a tető kezdődik, óvatosan kuporodtam le, hogy ne verjem be a fejem. Körülöttem eldobált papír zsebkendők, alattam por és korhadt deszkák. Letérdeltem szó nélkül, gondolkodás nélkül. Az adrenalintól már elzsibbadtam, nem éreztem, nem láttam, nem hallottam, csak vártam a gyönyörű csodát. Kattant a szíj csatja, megpillantottam a fekete boxert (középen egy zseniális kis mintával! 🙂 ) és előbukkant mögüle a már merev és kemény, illatos húsdarab. A számhoz tartotta, és… az ajkaimra engedett néhány sós, aranyló cseppet. Megvadultam az ízétől! Majd a számba adta. Letolta mélyen a torkomra… éreztem, hogy hamarosan elélvez! Ekkor megállt… megpihent, visszatartotta magát, de már éreztem a szájpadlásomon a sós, fanyar előcseppeket. Ezután megfogta két kézzel a fejem, és mélyen magára húzott. Gyengéden érintett, de erősen tartott. Alig kaptam levegőt, gyorsult a ritmus, meghallottam a hangját… Egészen hátra lőtt, a torkomra. Fulladoztam, de nyeltem minden cseppjét. Engedett levegőhöz jutni. Nem bírtam ki, szélesen elmosolyodtam és lenyaltam az ajkaim széléről minden maradék cseppet. Tetszett neki, hogy élvezem. A végén még néhány csepp aranyat kaptam az ajkaimra, ami végigcsorgott az államon. Gyönyörtől aléltan nyalogattam le. Az illata a testnedvei, az érintése, a bőre… olyan vonzó, amilyet még nem tapasztaltam. Mintha nem is idegen lenne. Azt hiszem, erre mondják, hogy “megvan a kémia” közöttünk.

– Kérsz cigit? – mosolygott!
– Igen! – mosolyogtam vissza.

Megköszöntem szépen, ő meg is gyújtotta nekem. Mint a régi szép időkben, a szokásos rituálé. Majd beszélgettünk. Megkérdezte, mi a helyzet velem, csevegtünk kicsit…

– Látod, így jár az, aki ilyen videókat küldözget, amilyet te reggel…

Csak mosolyogtam. Majd utasított, hogy pakoljak és induljak. Felöltöztem, összeszedtem a táskám, elköszöntünk (“vigyázz magadra!”) és rohantam vissza a munkahelyemre, hatalmas vigyorral az arcomon.

Imádom, ahogy megaláz. Imádom a lazaságát, mégsem jutna eszembe ellentmondani neki, soha. Imádom, ahogy egy pillanat alatt eltipor, és imádom, ahogy utána a legnagyobb természetességgel cseveg velem.

Újrakezdés. Megtettük együtt is az első lépést. Kíváncsi vagyok lesz-e folytatás.

01 (2)

Advertisements

Step by step…

Most én alkalmazom a “lépésről lépésre” elvet. Apró szilánkonként szedegetem össze a ripityára tört mozaikdarabkákat.

Sok minden kiderült az utóbbi időben. Ismét a kezemet fogta… ismét irányba állított és ismét segíteni próbált. De nem tévesztem össze ezúttal a hűvös profizmusát jó szándékkal. Óh nem… Ugyanolyan szadista, mint A., a szépséges szörnyeteg. Vérzésig korbácsolja a nőket és élvezi a reakciókat.

Óh, hogy miért nem ezzel kezdted… Miért nem így kezdtünk neki? Mennyivel jobb lett volna. Fájdalmas és tanulságos leckét adtál, de minden pillanatáért hálás vagyok.

Hiányoztál. Életre keltetted a Démonom újra.  

Úsznak a felhők az égen

Nem képzelek már bele semmit az égen puha pamacsként úszó vattadarabokba. Úgy szaggattam cafatokra a gyermeki ártatlanságom, olyan módszeresen gyomláltam ki magamból minden jóhiszeműséget és tisztaságot, hogy én magam is bámulatosnak tartom a saját hatékonyságom.

Ezt a feketeséget már nem veheti el tőlem senki. Vagy ha elveszi, súlyos mérget vesz magához. 

Ezt a feketeséget már nem lehet tovább piszkítani. Nem látszanak rajta a ragacsos foltok, a vér, a fájdalom és a gennyes sebek. 

Ez a feketeség nyugtat meg, ölel át és borítja be lelkem, amikor ordítani, őrjöngeni szeretnék… csak úgy, bele a nagyvilágba. 

Tegnap este áthívtam a subom. Gyógyír volt a szenvedése a sebeimre. Balzsam volt minden fájdalmas jajdulása és nyögése meggyötört lelkemnek. Édes élvezet volt a húsába marni és foltokat harapni gyenge bőrére.

El akarok költözni. Nem akarok soha többé befeküdni az ágyamba. Mocsok vesz körül. Nem leszek képes már soha megtisztítani magam, csak folyamatosan menekülök az újrakezdésekbe. B-be, új házba, új munkába, új életekbe…

Mennyire szeretnék elaludni. De csak a felhőket bámulom rezignáltan, ahogy tovaúsznak…

A “jelöltek”

Miután egyik pillanatról a másikra lezártam K-val a dolgot és eltűnt az életemből a hozzá köthető napi rutin, üresség támadt bennem. Nem tagadom. Hozzászoktam, hogy reggel maszturbálva indult a napom, hogy a kedvére tegyek a fotóimmal. Hozzászoktam a levelekhez, aztán hozzászoktam a rövid válaszaihoz is egy idő után. Így, amikor sorra jelentkeztek a férfiak, úgy gondoltam, szórakozok kicsit.

Az első “jelentkező” egy igazi úriember volt, kellően mocskos fantáziával. Domináns. Remek humora volt… beszélgettünk telefonon és rögtön nagyon klappolt minden. Megbeszéltük, hogy kávézunk egyet. Meg is történt. Egy órát beszélgettünk a kávé mellett és úgy indultunk haza, hogy folytatjuk. Aznap este egyedül voltam itthon, így maszturbálás közben felhívtam… Engedtem, hogy végighallgassa, ahogy elélvezek. Napokig leveleztünk még… De nem álltam készen rá, hogy néhány nappal a “leválasztás” után fejest ugorjak megint valamibe. Elküldtem.

A következőket már csak szórakozásból “interjúztattam le”. Tudtam, hogy nem lesz belőle semmi… Volt egy szexmániás állat, aki azzal dicsekedett, hogy több száz nőt dugott végig szerte a világon, amerre a munkája vitte… Nagyon szeretett volna megbaszni (pardon my French…), de én hozzá sem érnék… Rettegek a nemi betegségektől és a higiénia kiemelten fontos számomra.

Ezt követte egy informatikus 🙂 Nagyon helyes volt, de ha erélyesebben rákiáltottam volna, futva menekült volna… Nagyon távol állt a Domináns hímtől… istenem… 🙂 Nem tudom, miért gondolta, hogy ez működni fog. Pedig senkinek nem árultam zsákba macskát. Ő is írt még másnap, hogy folytassuk, mert szeretne velem lefeküdni. Elküldtem.

A harmadik egy “bácsi” volt. Nincs gondom az érettebb férfiakkal, de amikor az adatlapja szerint negyvennyolcnak mondja magát és hatvanötnek néz ki… nos, akkor kissé csalódottá válik az ember. A beszélgetésünk végére úgy felizgatta magát, hogy erőszakkal megfogta a mellem… Ezért azzal büntettem, hogy egy hétig még kecsegtettem, majd elküldtem.

A negyedik szintén Domináns volt. Hatalmas ember…. Sportolt “fénykorában”. Negyvenöt éves (talán), független. Ám mikor vele találkoztam, már beszélgettünk javában B-vel. Tudtam, hogy nem akarok tőle semmit. Ő is erőszakos volt… Felajánlotta, hogy hazavisz. Azt mondtam, elfogadom, de csak akkor, ha nem gondol semmi rosszra…. mert nem fog semmi történni az autójában! Ennek ellenére, alig hogy kattant a biztonsági övem, bepróbálkozott. Kiszálltam és villamossal jöttem haza. Elküldtem.

Akivel viszont már szívesen találkoznék, az még várat magára… Érdekes dolgok bontakoznak ki. Türelemjáték ez is, és úgy tűnik, ez az én asztalom. Ami könnyen jön, nem kell. Ami küzdelmes és fájó, pedig izgat. De azt hiszem, ez így van jól… “Genetikai hiba”, ahogy a főnökömmel vicceltünk erről egymás között.

Hasonló genetikai hibával rendelkezdő, Domináns társam keres(t)em. Nem sietek el semmit, és ezerszer óvatosabb vagyok. Most nyugalmi időszak következik… Karrier, munka, család. És türelem.

Vigyél magaddal…

Megemeled a kezed lassan… megmozdulnak az ujjaid, tenyered az ég felé… S mire kitárod a karjaid, beleremeg a föld. A káoszból és kavargó, sűrű, sötét porfelhőből egyenletes téglákat formálsz, egymásra illeszted őket és fájó lassúsággal kezded építeni kettőnk közös világát.

Virágot hozok bele, szalaggal díszítem, az én kezeim mozdulatára megnyílik az ég és megerednek a kövér, zamatos, tápláló cseppek, melyek nyomán aranyból szőtt pázsitszőnyeget terítek eléd. Eltiprod. Beletörlöd a lábad és összemocskolod egy gúnyos mosollyal. És én akkor is visszamosolygok rád. A neked nyíló virágokat kegyetlen hűvösséggel szakítod le és téped szét harmatos szirmaikat. És én a nyomodban járva takarítok a rombolás után.

Még tart a káosz, még félig sem vagyunk kész. Fogytán azonban az erőm. A teremtés és odaadás hatalmas energiákat emészt fel, és te elpazarolsz. Neked kínált testem használatlanul hever, az otthoni vágyak nem elégítik ki már a tudatom. A neked szőtt történetek és gondolatok… ki tudja, célba értek-e, java részt megválaszolatlanul maradtak.

Hetek óta.

Valóban gondolsz rám? Valóban a napjaid részévé váltam? És tényleg jobb lenne neked minden nap csak velem?

Arra van időd, amire szakítasz magadnak, K. Gyönyörű, kék tekintetű, márvány testű, sötét lelkű, zárkózott, kegyetlen, szigorú K. Élvezem, hogy jelentéktelen kavicsként rugdosol magad előtt a porban… de kérlek, most már tegyél zsebre… és vigyél magaddal.

“Nem félsz, hogy egyszer elveszted a kontrollt?”

kontroll

Óh, dehogynem… Ha tudnád, micsoda erőkkel tartom magam nap mint nap… Az önkontroll is olyasmi, amit te injektálsz belém a saját példamutatásoddal. Nem csak mint domináns, de mint mentor is.

Kegyes vagy… még a kegyetlenség közepette is. Megerősítést adsz, mikor már nagyon szükségem van rá. Fontos lettem neked… az életed részévé váltam (te magad mondtad). És ez a sor mindennél nagyobb ajándék volt. Erőt ad. Hogy kibírjam a hiányod, amíg újra láthatlak. Akárhol, akármennyi időre.

Már nem merengek rajta, már nem jártatom az agyam azon, mennyire átadtam magam neked és te milyen szinteken vettél birtokba. Édes semmittevés és szenvedés a dolgom, és persze az, hogy megfeleljek az elvárásaidnak minden szinten.

Bárcsak érezhetném már a farkad ízét…

Fáradtan

luis_royo_labyrinthII

Három hete lesz lassan, hogy találkoztunk. Nem jött össze… vagy neki nem volt jó, vagy nekem. Szabadságok, nyaralások, munka…

Üresség. Fáradtság. Rezignáltság. Kővé meredve várom a semmit. Belül azonban ezer fokon izzik a láva, kopogtatja a felszínt, feszíti a burkot és robbanásra kész bármelyik pillanatban.

Levezetem pedig rendesen a fölös energiákat… Az elmúlt napok beszámolója engem is meglepett, ahogy leírva láttam magam előtt. Majd’ minden nap szex – volt, hogy kétszer is – és mellette rendesen megdolgoztattam a vibrátorom is. (A kedvencem még mindig Nála van).

Csend, hallgatás, munka, néhány sor… Óh, és egy olyan fotó, amitől másodpercek alatt cseppfolyóssá válok… 🙂 Ezt kaptam, ezt kapom. Ezt érdemlem… talán. Kezdem érezni és érteni a reakcióit, az utalásait, a neki tetsző dolgokat. Megugrom a saját magamnak állított léceket nap mint nap, és talán meg is lepem vele kicsit… Tovább akarok lépni. Tovább akar lépni. Csak kérdés, hogy mikor.