Annak, aki a legfontosabb

– Akkor hazataxizunk, ugye? – kérdeztem másodjára, miután Te ajánlottad fel, hogy az este végén hazajövünk hozzám, én innen mész majd tovább.

– Igen! – jött az egyértelmű válasz.

Fogyott a nagy kancső vörös sangria, közben válogatott sonkákból összerakott hidegtálat majszoltunk friss bagettel. Rengeteget nevettünk, egymást követték a kósza, kedves, gyengéd érintések. Úgy néztünk egymás szemébe, mintha a másik belső tüzénél akarnánk melengetni átfagyott lelkünk. Boldogság volt.

Két órányi felhőtlen boldogság.

Mindketten becsíptünk a végére. Az utolsó dalt külön nekünk dedikálta a spanyol gitáron játszó, fiatal tehetség; sokszor járunk erre a helyre, ismer már minket név szerint. Tapsoltunk és éljeneztünk neki, zsongott a hely, tele voltunk élettel és édes vidámsággal.

Ezer meg ezer gondolat kergetőzött a fejemben közben. Mikor legutóbb itt jártunk együtt, még K. is része volt az életemnek. Mikor legutóbb jártunk itt együtt, még egy fedél alatt laktunk. Mikor legutóbb jártunk itt együtt… Még más volt a világ. Kiszámítható, biztonságos, kényelmes. Most félelmetes, kemény és magányos, de apró sikerekkel és tanulságokkal teli minden nap.

Elfogyott az utolsó korty sangria is. Elhalt az utolsó hang a gitár húrjain. Kifizettük a számlát.

– Ne sétáljunk inkább haza? Közel laksz!

Tudom, hogy a pénz kardinális kérdés nálad. Olyasmire szórod, amire én sajnálnám, és vica versa. Megállapodásunk ellenére belementem. Addig is együtt vagyunk, nem kell várakozni az autóra, és talán… ha kicsit kiszellőzik a fejünk hazafelé, nem leszel túl fáradt és részeg hozzám…

Végigsétáltunk az Andrássyn, majd elértük lassan az Oktogont, mikor megszólaltál:

– Pici, én nem megyek már fel, jó? Elkísérlek a villamosig, aztán én megyek.

Örökös vita, örökös félreértés, örökös egymás körül táncolás, örökös… csalódottság és keserűség. Mikor mások magamra hagynak, jólesik a magány. Menjenek! Mit bánom én, mit érdekel engem… Elég kemény már a páncélom, hogy túléljem azokat a cseresznyemag-pöckölés szerű kis semmiségeket, amiket más képes okozni.

Utánad egyedül maradni gyűlöletes keserűség. Hinni, hogy velem leszel, hinni, hogy megkívánsz, hinni, hogy nem akarsz még véget vetni ennek a hétvégének te sem. Hinni…. hogy még egyszer akarsz. És koppanni. Ha neked nem kellek, ki más érdekelhet még engem ezen a világon… ugyan ki?

Részeg vagyok. Várom a holnap első józan gondolatát. Ki tudja mi lesz, ki lesz… Most csak a hűvös penge csókját kívánom, mindennél jobban. Isten tudja, mi tart vissza. Valami felfoghatatlan erő. Nem is tudom. Semmi sem sikerült, amit szerettem volna. Nem tudok örülni az egyértelmű sikereknek, mert ezek az apró kudarcok beárnyékolnak mindent.

De kapaszkodom abba a két óra boldogságba. A nevetésedre gondolok és a szemedre.

Advertisements

Valahol…

Rossz helyen kerestelek… Benéztem minden hatalmas szikla és az összes apró kő alá. Világokat mozgattam meg magamban érted, megkérdőjeleztem a létem alapjait, végigmentem kusza utakon, sehová sem vezető ösvényeken, hogy aztán vérző talppal ismét visszakanyarodjak a betonra a legközelebbi elágazásig.

Másokban kerestelek, azt hittem, meg is találtalak. Sokszor hittem azt… túl sokszor. Mindent elvesznek tőlem… mindent széttépnek bennem, minden értéket megrongálnak, mire üresen, kiégve, kiábrándulva, megtépázva hozzád érek. És akkor te fogsz rám találni. Te emelsz majd fel, te tartod hűsítő forrás alá a fejem, hogy új életet önts belém.

Mennyit könyörögtem a mennyeknek és pokloknak, hogy találj rám… vagy engedjék, hogy én megtaláljalak. Türelmetlen voltam és mohó.

Elengedtelek.

Minden más szálat is elvágok lassan, nem marad senki, aki lehúzna ebbe a gennyes purgatóriumba, amiben évek óta lángol a húsom, mint egy megfestett, ópiumos látomás.

Elfáradtam. Csak az a halvány remény él még, hogy egy nap rám találsz. És tudom, hogy akkor összeomlik minden. Szenvedek nagyon miattad… a tudat miatt, hogy valahol biztosan létezel… és a gyarlóságom eredendő bűnként viselt pecsétje miatt, ami itt ég a lelkemen… Rossz ember vagyok. Hálátlan ember vagyok. De mindenek fölött zavarodott és fáradt.

 

Látogatás az irodában

Igazából már rég meg kellett volna írnom ezt a történetet, de nem volt leheletnyi időm sem a karácsony előtti hajtásban, azután pedig kedvem nem volt… Jólesett otthon lustálkodni és alkotni, mintha nem lenne holnap.

Nos, még az ünnepek előtti héten, B. meglátogatott az irodában. Először láttam az arcát. Nincs vele semmi gond, helyes. De nem az esetem. A szeme tetszik. Egészen sötét, majdnem fekete. Az öltözködése meg egyenesen… kifogástalan! Úgy festett, mintha egy olasz divatlapból lépett volna ki. Igényes szövetkabát, slim fit, sötétkék zakó, kékes-szürke nadrág, mindehhez fekete bőr cipő, fekete bőr szíjas óra és a vadonatúj, fekete bőröve. Az inge és az alsónadrágja vakítóan fehér, nagyon finom anyagból. Makulátlan volt. Már-már hibátlan… De ugyebár… a külső nem minden.

Ezzel ellentétben én slampos voltam, ami nálam igen szokatlan az irodában, de annyira meggyűlöltem már a business outfitem a rengeteg prezentáció után, hogy ezen az ünnep előtti, pénteki napon egy sima, oversize fekete pulcsit vettem fel, kőmosott kék slim farmerral és a kedvenc bőr bakancsommal. Nos… Nem épp a csinos üzletasszony képét festettem elé, mikor ajtót nyitottam neki. Inkább tűntem vadóc, lázadó kislánynak, amire még a féloldalasra fésült lófarok copfom is rátett egy lapáttal. Potom 18-nak nézhetett volna, ha a gonosz kis nevetőráncok nem éktelenkednének a szemem és ajkam körül.

Kávéval kínáltam, majd a lábai elé kuporodtam a földre. Hatalmas, zöld szemeket meresztettem rá, ahogy néztem felfelé. Tetszett neki. Melyik férfinak ne tetszene, ha egy nő így hever a lábai előtt és lesi minden kívánságát.

Kaptam három pofont és két erős csapást az új, kemény, betöretlen nadrágszíjjal. Jólesett… De nem nyúlt hozzám. Természetesen leszoptam. Érezni akartam az ízét végre. Semleges… Nem kellemetlen. Olyan “tiszta”, mint ő maga. Megkérdeztem tőle, mit keresett, tulajdonképpen milyen viszonyra vágyott? Azért kattintott rám, mert szub vagyok, vagy mert valami más ragadta meg a figyelmét? Erre azt válaszolta, hogy egyéniséget keresett. Én pedig visszakérdeztem: “na és megtalálta..?” Válasz: “Mindketten tudjuk, hogy maga egy kivételes nő, Laura…”

Azóta váltottunk még pár levelet, elbúcsúztunk egymástól a 2017-es évre, de persze nem tudtuk betartani 🙂 Ő mindig rám írt… Én pedig válaszoltam.

De most más szelek fújnak. Most nagyon más minden… Berántottam a kéziféket, elgondolkodtam kissé, majd teljes erővel rátapostam újra a gázra és bevettem egy hajtűkanyart. Nincs többé K., nincs többé angyal tekintetű Á. (nyilván barátok és kollégák maradunk, de semmi több), és nem lesz többé B. sem, ha nem megy bele az új játékszabályokba.

Kivettem egy lakást és külön költöztem. Belepusztulok, úgy hiányzik a férjem… De ha erre koncentrálok, nem érem el a célom. Úgyhogy, fel a fejjel és csak pozitívan!

Huszonhat négyzetméter tömör szabadság! És magány… Meglátjuk, melyik győz. Szabadjára engedem a kis belső Démont végre! 😉

“Who will save you now?

…tell the world, I will survive.”

Olyan a világ, mint egy Beksiński kép. Mintha egy sötét árnyakkal átszőtt, homályos szűrőn át nézném, ahogy felégnek az épületek, fák és bokrok… Leválik az emberek csontjáról a hús és fél-életű pokolfajzatként vánszorognak csak az utcán. Post-apokaliptikus lázálom. Delíriumos látomás. Már nagyon nehezen tudom csak türtőztetni magam. Magányra van szükségem. Egyedüllétre, átvirrasztott éjszakára a démonokkal, a belső Szörnyecskével, akit oly’ nagyon elhanyagoltam. Láncra verve tartottam az utóbbi hetekben, elnyomva sikolyait és fájdalmas ordítását.

Eltelt tizenegy nap. Nem írt. Megharagudott. Nem érdeklem eléggé ahhoz, hogy írjon. Ma írtam neki a főnökasszonyom unszolására. A kék szemű kollégám véleményét is kikértem. Férfi szemmel mégiscsak jobban látja a dolgokat…

Tegnap este annyira fáradt voltam, hogy migrénes fejfájás tört rám, és bár már nem álltam a lábamon, nem bírtam elaludni a fájdalomtól. Ilyenkor mindig maszturbálok, az azonnal álomba ringat. De valahogy nem jött az ihlet… Olvasni kezdtem hát. Aztán eszembe jutott Á. Az angyal glóriás tekintetű… és a hangja, ahogy elélvezett. Benedvesedtem rögtön. Imádom, amikor egy férfinak határozott hangja van, ahogy elélvez. Ezt rendkívül hiányolom a férjemben. Ő mindig csendes volt. Ostoba visszafogottság, vagy nem tudom, mi a fene az oka. Pedig ő is attól izgul fel a leginkább, ha hallja az én hangjaimat… Nyilván ez oda-vissza működik.

Mindegy. Á-ra gondoltam, aztán elővettem a telefonom és megnéztem néhányat a kedvenc videóim közül. Alig telt el két-három perc, elélveztem. Az öt órás ébresztőre ébredtem. Fél héttől dolgozom… Lassan meg kell állnom, mert kis híján már hallucinálok a fáradtságtól.

Kíváncsi vagyok, válaszolsz-e, K.

Won the battle, lost the war…

Péntek délután. Megbeszélés. Új ügyfél, nagy felelősség, most alapozzuk meg a bizalmat. Professzionális öltözék, igényes smink, ápolt külső, tipikus business attire. Úgy számoltam, hogy 16:30-ra végzünk bőven. Maximum 17:00… Egy saroknyira tőle. TŐLE.

16:15 – Még a felénél sem járunk. Remeg a gyomrom. Érzem, hogy nem fogok odaérni. Megbeszéltük, rábólintott… ott ül… valahol ott ül péntek délután és vár rám. Akarja. Én is akarom. Istenem… minden egyes porcikám akarja!

16:30 – “Van még egy kis időnk…? Sok minden lenne még, amiről nem esett szó…” – kérdezi mosolyogva a kiemelt ügyfelem. “Természetesen…!” – válaszolok illedelmes, érdeklődő mosollyal. Oscar díj járna érte.

17:00 – Egyre jobban remeg a gyomrom… már idegesen ráng a lábam is, ahogy keresztbe tettem; tudatosan leállítom és hallgatom tovább az ügyfelet, be-be csatlakozok én is egy-egy mondattal, de minden gondolatom Körülötte forog.

17:30 – Kezet fogunk, lefutjuk a szokásos köröket, még illedelmesek eltűnök a mosdóban. Két üzenet: “Lassan jó lenne tudnom, hogy A vagy B…” Fél órával később, kicsivel 17:00 óra után: “Nah… jó hétvégét.”

Megnyertem az üzletet.
Elő fognak léptetni.

Azóta csönd. Összeomlott a hónapok óta építgetett, törékeny bizalom.
Elfáradtam.

Cigarettes after sex

Sokáig játszottam a fejemben egy jelentet; mint egy folyamatosan újrainduló, pár másodperces videót vagy GIF-et. Idilli volt, már-már romantikus… az én keser-édes ízlésemhez illő.

Fekszünk az ágyon a vad, véres, szétszakító szex után. A fenekem zsibbad a fájdalomtól, a combomon, mellemen és puncimon hosszúkás, feldagadt hurkák mutatják az édes rombolásának nyomát, mint egy titkos térkép az Ő kifürkészhetetlen útjairól. A kezünkben cigaretta, amit hanyatt fekve szívunk. Erős… az övé, ő gyújtotta meg nekem. Beleszédülök, ahogy szétfeszíti a tüdőm. Oldalra fordítom a fejem és ott fekszik mellettem. A mellkasa nyugodt gőzgépként emelkedik és sűllyed, szemüvege alatt elnehezedik a szemhély: az orgazmus utáni édes fáradtság és kielégültség megnehezíti a testét és tudatát. Rám néz ő is és mosolyog. A nyakam köré simuló fekete bőrre erősített ezüst karika az összetartozásunk jele. Mint egy karikagyűrű. Beleakasztja az ujját és magához húz. Egy rövid, nikotin ízű csókkal jutalmazza alázatosságom, aminél értékesebb ajándékot nem is adhatna nekem.

Attól tartok, ez örökre álomkép marad. A testemből, az odaadásomból, az intellektusomból, a stílusomból, a bőrömből, az ajkaimból, a pinámból, a fenekemből, az alázatomból… csak egy parkolóházas találkozóra futja. Egy öt perces menetre és néhány csepp gecire, aztán két jó szóra. A szakításunk előtti levelében azt írta: “Azt érzem, szomorú vagy”. Jól érezted, K. Mindig szomorú vagyok miattad. Kibaszottul szomorú.

Csak neked

Vannak pillanatok, amik óráknak tűnnek; amikor az ember várakozik és eufóriával teli szikrák helyett ürességgel konganak csak a másodpercmutató fájdalmas kattanásai. De mikor veled vagyok, megfordul a világ, és perceknek tűnnek az órák, amiket együtt töltünk. Át tudnék beszélgetni veled egy életet.

Talán eltűnünk egy nap egymás életéből, talán örökké egymásba gabalyodva, majd szétválva és újra találkozva futnak az útjaink, nem tudhatjuk. De fontos vagy nekem. Időnként szeretném, ha belelátnál a fejembe… ha éreznéd, amit én, ha át tudnád élni, hogyan szeretek, hogyan kötődöm és hogyan tudok gyűlölni. Minden momentumot ezer fokon égve élek meg, és az intenzív behatásoknál nem adom alább, mert különben nem ér semmit az élet. Ismersz… ez igaz. Ám talán nem minden esetben tudod megérteni, milyen Laurának lenni. Pedig ott voltál mikor az identitásom megszületett… a fejlődését viszont nem teljesen követted végig. Hiszen nem is tudtad volna… és nem is vártam volna el ezt tőled. Zölden burjánzó, káprázatos mimóza vagy, amely érzékeny, gondozást igényel, de cserébe légiesen könnyed, szemet gyönyörködtető virágokkal hálálja meg a törődést. Úgy érzem, én vadhajtás vagyok olykor melletted, aki tüskés bogáncsokat terem csupán, de a kemény, szúrós páncél mögött édes húsú gyümölcs bújik, ami csak a bátrak kiváltsága. A legboldogabb időszak, amikor együtt virágzunk!

Mostanában egyre ritkább. Mert ritkulnak a tavaszok is…

Közben felkondultak odakint a teret uraló templomunk harangjai. Az az album jut róla eszembe, amit annyiszor hallgattunk végig együtt is. Már lassan tíz éve, hogy azon a délutánon először ültünk le együtt és beszélgettünk át órákat, sötétedésig… Megszámlálhatatlan emlék, pillanat, együtt átélt élmény, hangulat, öröm és bánat köt össze minket. Megmásíthatatlan útjelzői kettőnk hosszú utazásának. Mégis távol vagyunk most… Mintha golyóálló üvegfal húzódna köztünk, amely a hangokat sem engedi át. Tudom hogy látsz… én is látlak. Tudom, hogy ott vagy, és hidd el, én is itt vagyok. Talán már nem ugyanaz, de te sem. Küzdünk a démonjainkkal, vagy csak fáradtan öleljük őket, mikor a harc már nem használ.

Gyermeki lelkesedéssel rajongtam, őszinte, nyílt szívvel fordultam a világ felé és most ugyanolyan hangos, gyermeki sírással állok a semmi közepén. És mégis… minden nap újra össze kell varrnom magam, mint egy rossz rongybabát. Betömni a kipotyogott bélés helyét, befércelni gyorsan és kihúzni még egy napot. Dolgozni, mosolyogni, idegen emberekkel találkozni, professzionálisnak tűnni, belső konfliktust kezelni, új barátságokat kötni, régi kapcsolatokat elsiratni…. És újra kezdeni ezt minden egyes nap. Nekem nem segít az önismereti utazás… Te magadba akarnál nézni a helyemben…? Pontosan tudom, mit találok ott, és már rég elfogadtam.

Te vállalnád a “Lauraságot”? Én vállaltam… És amikor jól érzem magam, a mennyek nektárját iszom, ami határtalan erővel, energiával, önbizalommal és pozitív töltettel lát el. De mikor szenvedek, ezer darabra szakad a szívem és emberfeletti erőfeszítés túlélni minden napot. Megéri…? – kérdezhetnéd. Nos, nem tudom. De most nem tudok más úton járni. A közhelyes, arany középút rendkívül taszít. A hétköznapiság, az átlag, az unalom, a felszínes csevej és a semmit mondó kapcsolatok irtózatos dolgok számomra. Mondani ezt persze könnyű, belenézni egy másik ember szemébe és kimondani a legőszintébb gondolataidat… na, az már nehezebb. Ez egyszerre fáraszt és fel is tölt. Adok és kapok cserébe… Minden esetben. Akkor is, ha jót adok és a lelkem egy darabját nyújtom, de cserébe hazugság és méreg a jutalmam. Magamba fogadom… szivacsként szívok fel minden tapasztalatot, mert egy nap – talán nem is olyan soká’ – számot vetek majd az életemmel, és tudni fogom, hogy valóban éltem.

Látod, ennyi év kellett hozzá, hogy belássuk a kettőnk közötti különbségeket, és megértsük, hogy ami egyikőnknek jó, attól talán a másik szenvedne. Jót akartunk mindketten, őszintén. Az intelmekkel, a vitákkal, a szelíd erőszakkal, a haraggal, a veszekedéssel, a csenddel… Mert meggyőződésünk volt, hogy a “jó dolgok” kőbe vésett, egyetemes igazságok. Bárkire ráhúzható ruhák, vagy bárki számára ízletes és tápláló manna, de a te mannád az én mérgem, és fordítva.

A közös pontjaink, a kettőnk köteléke erős… a rugalmasságát teszik próbára ezek az időszakok.

Ha máshogy nem, hát így… Veled voltam egy kicsit most is! Te pedig velem.
Csókollak, Sophie.