“Who will save you now?

…tell the world, I will survive.”

Olyan a világ, mint egy Beksiński kép. Mintha egy sötét árnyakkal átszőtt, homályos szűrőn át nézném, ahogy felégnek az épületek, fák és bokrok… Leválik az emberek csontjáról a hús és fél-életű pokolfajzatként vánszorognak csak az utcán. Post-apokaliptikus lázálom. Delíriumos látomás. Már nagyon nehezen tudom csak türtőztetni magam. Magányra van szükségem. Egyedüllétre, átvirrasztott éjszakára a démonokkal, a belső Szörnyecskével, akit oly’ nagyon elhanyagoltam. Láncra verve tartottam az utóbbi hetekben, elnyomva sikolyait és fájdalmas ordítását.

Eltelt tizenegy nap. Nem írt. Megharagudott. Nem érdeklem eléggé ahhoz, hogy írjon. Ma írtam neki a főnökasszonyom unszolására. A kék szemű kollégám véleményét is kikértem. Férfi szemmel mégiscsak jobban látja a dolgokat…

Tegnap este annyira fáradt voltam, hogy migrénes fejfájás tört rám, és bár már nem álltam a lábamon, nem bírtam elaludni a fájdalomtól. Ilyenkor mindig maszturbálok, az azonnal álomba ringat. De valahogy nem jött az ihlet… Olvasni kezdtem hát. Aztán eszembe jutott Á. Az angyal glóriás tekintetű… és a hangja, ahogy elélvezett. Benedvesedtem rögtön. Imádom, amikor egy férfinak határozott hangja van, ahogy elélvez. Ezt rendkívül hiányolom a férjemben. Ő mindig csendes volt. Ostoba visszafogottság, vagy nem tudom, mi a fene az oka. Pedig ő is attól izgul fel a leginkább, ha hallja az én hangjaimat… Nyilván ez oda-vissza működik.

Mindegy. Á-ra gondoltam, aztán elővettem a telefonom és megnéztem néhányat a kedvenc videóim közül. Alig telt el két-három perc, elélveztem. Az öt órás ébresztőre ébredtem. Fél héttől dolgozom… Lassan meg kell állnom, mert kis híján már hallucinálok a fáradtságtól.

Kíváncsi vagyok, válaszolsz-e, K.

Advertisements

Won the battle, lost the war…

Péntek délután. Megbeszélés. Új ügyfél, nagy felelősség, most alapozzuk meg a bizalmat. Professzionális öltözék, igényes smink, ápolt külső, tipikus business attire. Úgy számoltam, hogy 16:30-ra végzünk bőven. Maximum 17:00… Egy saroknyira tőle. TŐLE.

16:15 – Még a felénél sem járunk. Remeg a gyomrom. Érzem, hogy nem fogok odaérni. Megbeszéltük, rábólintott… ott ül… valahol ott ül péntek délután és vár rám. Akarja. Én is akarom. Istenem… minden egyes porcikám akarja!

16:30 – “Van még egy kis időnk…? Sok minden lenne még, amiről nem esett szó…” – kérdezi mosolyogva a kiemelt ügyfelem. “Természetesen…!” – válaszolok illedelmes, érdeklődő mosollyal. Oscar díj járna érte.

17:00 – Egyre jobban remeg a gyomrom… már idegesen ráng a lábam is, ahogy keresztbe tettem; tudatosan leállítom és hallgatom tovább az ügyfelet, be-be csatlakozok én is egy-egy mondattal, de minden gondolatom Körülötte forog.

17:30 – Kezet fogunk, lefutjuk a szokásos köröket, még illedelmesek eltűnök a mosdóban. Két üzenet: “Lassan jó lenne tudnom, hogy A vagy B…” Fél órával később, kicsivel 17:00 óra után: “Nah… jó hétvégét.”

Megnyertem az üzletet.
Elő fognak léptetni.

Azóta csönd. Összeomlott a hónapok óta építgetett, törékeny bizalom.
Elfáradtam.

Cigarettes after sex

Sokáig játszottam a fejemben egy jelentet; mint egy folyamatosan újrainduló, pár másodperces videót vagy GIF-et. Idilli volt, már-már romantikus… az én keser-édes ízlésemhez illő.

Fekszünk az ágyon a vad, véres, szétszakító szex után. A fenekem zsibbad a fájdalomtól, a combomon, mellemen és puncimon hosszúkás, feldagadt hurkák mutatják az édes rombolásának nyomát, mint egy titkos térkép az Ő kifürkészhetetlen útjairól. A kezünkben cigaretta, amit hanyatt fekve szívunk. Erős… az övé, ő gyújtotta meg nekem. Beleszédülök, ahogy szétfeszíti a tüdőm. Oldalra fordítom a fejem és ott fekszik mellettem. A mellkasa nyugodt gőzgépként emelkedik és sűllyed, szemüvege alatt elnehezedik a szemhély: az orgazmus utáni édes fáradtság és kielégültség megnehezíti a testét és tudatát. Rám néz ő is és mosolyog. A nyakam köré simuló fekete bőrre erősített ezüst karika az összetartozásunk jele. Mint egy karikagyűrű. Beleakasztja az ujját és magához húz. Egy rövid, nikotin ízű csókkal jutalmazza alázatosságom, aminél értékesebb ajándékot nem is adhatna nekem.

Attól tartok, ez örökre álomkép marad. A testemből, az odaadásomból, az intellektusomból, a stílusomból, a bőrömből, az ajkaimból, a pinámból, a fenekemből, az alázatomból… csak egy parkolóházas találkozóra futja. Egy öt perces menetre és néhány csepp gecire, aztán két jó szóra. A szakításunk előtti levelében azt írta: “Azt érzem, szomorú vagy”. Jól érezted, K. Mindig szomorú vagyok miattad. Kibaszottul szomorú.

Csak neked

Vannak pillanatok, amik óráknak tűnnek; amikor az ember várakozik és eufóriával teli szikrák helyett ürességgel konganak csak a másodpercmutató fájdalmas kattanásai. De mikor veled vagyok, megfordul a világ, és perceknek tűnnek az órák, amiket együtt töltünk. Át tudnék beszélgetni veled egy életet.

Talán eltűnünk egy nap egymás életéből, talán örökké egymásba gabalyodva, majd szétválva és újra találkozva futnak az útjaink, nem tudhatjuk. De fontos vagy nekem. Időnként szeretném, ha belelátnál a fejembe… ha éreznéd, amit én, ha át tudnád élni, hogyan szeretek, hogyan kötődöm és hogyan tudok gyűlölni. Minden momentumot ezer fokon égve élek meg, és az intenzív behatásoknál nem adom alább, mert különben nem ér semmit az élet. Ismersz… ez igaz. Ám talán nem minden esetben tudod megérteni, milyen Laurának lenni. Pedig ott voltál mikor az identitásom megszületett… a fejlődését viszont nem teljesen követted végig. Hiszen nem is tudtad volna… és nem is vártam volna el ezt tőled. Zölden burjánzó, káprázatos mimóza vagy, amely érzékeny, gondozást igényel, de cserébe légiesen könnyed, szemet gyönyörködtető virágokkal hálálja meg a törődést. Úgy érzem, én vadhajtás vagyok olykor melletted, aki tüskés bogáncsokat terem csupán, de a kemény, szúrós páncél mögött édes húsú gyümölcs bújik, ami csak a bátrak kiváltsága. A legboldogabb időszak, amikor együtt virágzunk!

Mostanában egyre ritkább. Mert ritkulnak a tavaszok is…

Közben felkondultak odakint a teret uraló templomunk harangjai. Az az album jut róla eszembe, amit annyiszor hallgattunk végig együtt is. Már lassan tíz éve, hogy azon a délutánon először ültünk le együtt és beszélgettünk át órákat, sötétedésig… Megszámlálhatatlan emlék, pillanat, együtt átélt élmény, hangulat, öröm és bánat köt össze minket. Megmásíthatatlan útjelzői kettőnk hosszú utazásának. Mégis távol vagyunk most… Mintha golyóálló üvegfal húzódna köztünk, amely a hangokat sem engedi át. Tudom hogy látsz… én is látlak. Tudom, hogy ott vagy, és hidd el, én is itt vagyok. Talán már nem ugyanaz, de te sem. Küzdünk a démonjainkkal, vagy csak fáradtan öleljük őket, mikor a harc már nem használ.

Gyermeki lelkesedéssel rajongtam, őszinte, nyílt szívvel fordultam a világ felé és most ugyanolyan hangos, gyermeki sírással állok a semmi közepén. És mégis… minden nap újra össze kell varrnom magam, mint egy rossz rongybabát. Betömni a kipotyogott bélés helyét, befércelni gyorsan és kihúzni még egy napot. Dolgozni, mosolyogni, idegen emberekkel találkozni, professzionálisnak tűnni, belső konfliktust kezelni, új barátságokat kötni, régi kapcsolatokat elsiratni…. És újra kezdeni ezt minden egyes nap. Nekem nem segít az önismereti utazás… Te magadba akarnál nézni a helyemben…? Pontosan tudom, mit találok ott, és már rég elfogadtam.

Te vállalnád a “Lauraságot”? Én vállaltam… És amikor jól érzem magam, a mennyek nektárját iszom, ami határtalan erővel, energiával, önbizalommal és pozitív töltettel lát el. De mikor szenvedek, ezer darabra szakad a szívem és emberfeletti erőfeszítés túlélni minden napot. Megéri…? – kérdezhetnéd. Nos, nem tudom. De most nem tudok más úton járni. A közhelyes, arany középút rendkívül taszít. A hétköznapiság, az átlag, az unalom, a felszínes csevej és a semmit mondó kapcsolatok irtózatos dolgok számomra. Mondani ezt persze könnyű, belenézni egy másik ember szemébe és kimondani a legőszintébb gondolataidat… na, az már nehezebb. Ez egyszerre fáraszt és fel is tölt. Adok és kapok cserébe… Minden esetben. Akkor is, ha jót adok és a lelkem egy darabját nyújtom, de cserébe hazugság és méreg a jutalmam. Magamba fogadom… szivacsként szívok fel minden tapasztalatot, mert egy nap – talán nem is olyan soká’ – számot vetek majd az életemmel, és tudni fogom, hogy valóban éltem.

Látod, ennyi év kellett hozzá, hogy belássuk a kettőnk közötti különbségeket, és megértsük, hogy ami egyikőnknek jó, attól talán a másik szenvedne. Jót akartunk mindketten, őszintén. Az intelmekkel, a vitákkal, a szelíd erőszakkal, a haraggal, a veszekedéssel, a csenddel… Mert meggyőződésünk volt, hogy a “jó dolgok” kőbe vésett, egyetemes igazságok. Bárkire ráhúzható ruhák, vagy bárki számára ízletes és tápláló manna, de a te mannád az én mérgem, és fordítva.

A közös pontjaink, a kettőnk köteléke erős… a rugalmasságát teszik próbára ezek az időszakok.

Ha máshogy nem, hát így… Veled voltam egy kicsit most is! Te pedig velem.
Csókollak, Sophie.

Csodára várva (még mindig…)

12826212_516620018517985_1866733952_n

Új időpont, új lehetőségek, új illat, íz és tekintet. Új szerető.

G.

Ő egy fehér vászon, amire isten tudja, mit fogunk festeni. A középszerűségtől rettegek leginkább – tőle és magamtól is. Ha ez működne, működhetne nagyon jól. Átkozott érzelmek nélkül, bonyodalmak nélkül, levelek nélkül, minimális kontakttal, kemény szexualitással, úgy igazán…

K. hallgat, B. hallgat. Csend süketíti meg a lelkem, mert én ordítanék belül, de nem találom a kiutat magamból. Micsoda mély, képzavaros közhely egy ilyen ostoba kis szubtól… mi? Eljátszok a gondolattal néha, hogy megiszok egy pohár bort, lekísérem egy Xanax-al, aztán szórakozom a gyertyákkal és a pengével kicsit… De nem bízom saját magamban. Eszembe jutna K. tengerkék szeme, hűvös tekintete és semmit mondó szavai, és talán… megcsúszna a kezemben az a penge.

Mennyi friss, ropogós, nedves, ragadós, illatos erotikával akartam megtölteni ezeket a virtuális oldalakat, és milyen undorító, gennyes, fekélyes, szánalmas fröcsögést hányok csak ide. Igen, undorodom attól, amivé lettem általa. A legszomorúbb, hogy a saját ostobaságomnak köszönhetem ezt is.

Úgyhogy… Jövő héten új élményeknek adom át magam G. alatt. Ki tudja, mi történik még… ki tudja, mire jutok B-vel, és K. halvány árnyéka meddig kíséri üvöltő Démonom álmatlan éjszakáit. Egyébiránt pedig… Ha többször találkoznánk nagyon hamar eloszlana ez a józan észhez méltatlan, lila köd… A legtöbb “misztikus” tulajdonsággal én ruháztam fel K-t, illetve az írott szöveg varázsa – amihez jól ért ő is. Szemtől szemben egy egészen egyszerű fickó, semmi különleges nincs benne, semmi misztikus… 🙂 Egyszerűen csak vonzó; nagyon szép és nagyon finom farka van… És ez az átkozott feromon koktél, amit áraszt magából… elvette az eszem! Az állati ösztönök szintjére süllyedtem, amit jobban szégyenlek, mint bármilyen mocskos, szexuális aktust.

Mennyi mindent terveztünk pedig… Semmit nem valósítottunk meg belőle. Talán majd mással… Hiába hívom B-t Gazdámnak, nincs jelentősége. Sosem lesz olyan jelentősége, mint K-val lett volna. Ilyen csúnya hibát még soha nem követtem el, és semmit nem bántam még ennyire, mint ezt.

Behunyom hát a szemem, elengedek mindent, koncentrálok a munkámra, a barátaimra, az új kapcsolatokra, és várom a csodát, ami magával ragad előbb vagy utóbb. Mert jönni fog, ebben teljesen biztos vagyok, még akkor is, ha nem tudhatom előre, milyen arcot ölt magára.

 

Adj egy csodát…

Ismét lemondva egy találkozó… G. a harmadik jelöltem; nem történt behatolás. Két kávé, két beszélgetés, két találkozás volt csupán. Van valami a szemében, valami pajzánság, ami tetszik. Jó az alkata, rendkívül intelligens és van stílusa. Ideális… A testemnek. Más nem is érdekel ebben, sem engem sem őt – hála az égnek! Van egy olyan érzésem, hogy vele jó lenne a szex… Ő laza, szimpatikus, udvarias, nem tart folyamatos kontrollt, mint B. és K.

Bár K… Illékony. Nem tart már semmit, kapcsolatot sem igazán velem. Rapszodikus minden… Kiszámíthatatlan, mint egy szürreális zenemű. Isten tudja, ki komponálja… vagy tán mi ketten klimpírozunk a  billentyűkön esetlenül, így alakul ki ez a fals, sötét dallam.

A hűvös, tengeri szél és az egy hónapja folyamatosan tartó, feszített tempójú hajtás megtette a hatását. Elkapott a nátha, és így gátat szabott egy újabb légyottnak. B.-m még lábadozik, őt sem szeretném megfertőzni semmiképp! K.-nak pedig kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem hogy velem találkozzon. Rezignáltság uralkodott el rajtam… Átkozott nihil… olyan, mint a bénulás. Nincs tovább egyik irányba sem, várok türelemmel, és esetleg fohászkodom a csodáért… De miféle csoda adhatná nekem vissza K-t? Azt a K-t, aki az első leveleket írta… Aki figyelt rám, aki törődött velem, aki akart engem… Ugyan, akart valaha? Akarna most..? Bármikor, bármire…

Eltörpülnek az élet dolgai, elveszítem a józan eszem, saját kezűleg zúzom össze a becsületem és kocsonyás zseléként omlik össze minden tartásom. És ez nem vonzó… Ez a legtaszítóbb dolog egy nőben. Még akkor is, ha szub.

Kétségbeesett vagyok és nagyon fáradt. El kell engednem, meg kell értenem, hogy ezt nem tudom kontrollálni, sem befolyásolni semmilyen szinten. Őt nem. Semmivel. Összeállítom hát a legutóbbi rosszalkodásomról készült videókat neki, amiket a hajón forgattam… Ennyit tudok tenni. A kedvére vagyok, így időnként ad magából egy morzsát cserébe. Egyébként ezek most egész szép kis filmek lettek 😉 Egyre messzebbre megyek a kedvéért. A figyelme olyan kitüntetés, olyan kincs, ami most instant gyógyír lenne minden bajomra…

Egy lépés

laura

Állok a tükör előtt a füstös félhomályban… leég közben a cigaretta a hamutartó szélén. Figyelem, ahogy lassanként omlik le a bőröm, apró darabkákban, mint a megfáradt vakolat egy régi épületről. Majd lemállik a hús a csontomról, széthullik a váz és felemeli fejét szégyenlősen a lecsupaszított kis Szörnyecske. Kinyitja világító szemét, kiegyenesíti meggörbült gerincét és szembenéz igazi önmagával.

Az oly gyakran tomboló, viharos, fekete lélek most csendes és lélegzetvétel nélküli, mint egy hibernált álomból ébredő vad: riadt és tanácstalan; megfigyel, kivár, mozdulatlanságba kövül, majd olyan óvatosan moccan csak, mint a nehéz szárnyú bogár a vihar előtti vibráló, párás levegőben.

Megmozdulnak ujjai, milliméterről milliméterre; órákig tartó, elnyúlt mozdulat ez, mint egy hosszú szeretkezés a tárgyakkal, amelyeket közben ujjaival súrol. Mindenen ott hagyja ragacsos, fekete, kátrányszerű nyomát, mely egész, sötét lényét beborítja. Mozgása még mindig óvatos, de megtesz egy lépést…

Egy Démonhoz méltatlan, pengeélre kényszerített, alig észrevehető, apró lépést. És kialszanak a fények.

Most te jössz…