“Who will save you now?

…tell the world, I will survive.”

Olyan a világ, mint egy Beksiński kép. Mintha egy sötét árnyakkal átszőtt, homályos szűrőn át nézném, ahogy felégnek az épületek, fák és bokrok… Leválik az emberek csontjáról a hús és fél-életű pokolfajzatként vánszorognak csak az utcán. Post-apokaliptikus lázálom. Delíriumos látomás. Már nagyon nehezen tudom csak türtőztetni magam. Magányra van szükségem. Egyedüllétre, átvirrasztott éjszakára a démonokkal, a belső Szörnyecskével, akit oly’ nagyon elhanyagoltam. Láncra verve tartottam az utóbbi hetekben, elnyomva sikolyait és fájdalmas ordítását.

Eltelt tizenegy nap. Nem írt. Megharagudott. Nem érdeklem eléggé ahhoz, hogy írjon. Ma írtam neki a főnökasszonyom unszolására. A kék szemű kollégám véleményét is kikértem. Férfi szemmel mégiscsak jobban látja a dolgokat…

Tegnap este annyira fáradt voltam, hogy migrénes fejfájás tört rám, és bár már nem álltam a lábamon, nem bírtam elaludni a fájdalomtól. Ilyenkor mindig maszturbálok, az azonnal álomba ringat. De valahogy nem jött az ihlet… Olvasni kezdtem hát. Aztán eszembe jutott Á. Az angyal glóriás tekintetű… és a hangja, ahogy elélvezett. Benedvesedtem rögtön. Imádom, amikor egy férfinak határozott hangja van, ahogy elélvez. Ezt rendkívül hiányolom a férjemben. Ő mindig csendes volt. Ostoba visszafogottság, vagy nem tudom, mi a fene az oka. Pedig ő is attól izgul fel a leginkább, ha hallja az én hangjaimat… Nyilván ez oda-vissza működik.

Mindegy. Á-ra gondoltam, aztán elővettem a telefonom és megnéztem néhányat a kedvenc videóim közül. Alig telt el két-három perc, elélveztem. Az öt órás ébresztőre ébredtem. Fél héttől dolgozom… Lassan meg kell állnom, mert kis híján már hallucinálok a fáradtságtól.

Kíváncsi vagyok, válaszolsz-e, K.

Advertisements

Won the battle, lost the war…

Péntek délután. Megbeszélés. Új ügyfél, nagy felelősség, most alapozzuk meg a bizalmat. Professzionális öltözék, igényes smink, ápolt külső, tipikus business attire. Úgy számoltam, hogy 16:30-ra végzünk bőven. Maximum 17:00… Egy saroknyira tőle. TŐLE.

16:15 – Még a felénél sem járunk. Remeg a gyomrom. Érzem, hogy nem fogok odaérni. Megbeszéltük, rábólintott… ott ül… valahol ott ül péntek délután és vár rám. Akarja. Én is akarom. Istenem… minden egyes porcikám akarja!

16:30 – “Van még egy kis időnk…? Sok minden lenne még, amiről nem esett szó…” – kérdezi mosolyogva a kiemelt ügyfelem. “Természetesen…!” – válaszolok illedelmes, érdeklődő mosollyal. Oscar díj járna érte.

17:00 – Egyre jobban remeg a gyomrom… már idegesen ráng a lábam is, ahogy keresztbe tettem; tudatosan leállítom és hallgatom tovább az ügyfelet, be-be csatlakozok én is egy-egy mondattal, de minden gondolatom Körülötte forog.

17:30 – Kezet fogunk, lefutjuk a szokásos köröket, még illedelmesek eltűnök a mosdóban. Két üzenet: “Lassan jó lenne tudnom, hogy A vagy B…” Fél órával később, kicsivel 17:00 óra után: “Nah… jó hétvégét.”

Megnyertem az üzletet.
Elő fognak léptetni.

Azóta csönd. Összeomlott a hónapok óta építgetett, törékeny bizalom.
Elfáradtam.

Cigarettes after sex

Sokáig játszottam a fejemben egy jelentet; mint egy folyamatosan újrainduló, pár másodperces videót vagy GIF-et. Idilli volt, már-már romantikus… az én keser-édes ízlésemhez illő.

Fekszünk az ágyon a vad, véres, szétszakító szex után. A fenekem zsibbad a fájdalomtól, a combomon, mellemen és puncimon hosszúkás, feldagadt hurkák mutatják az édes rombolásának nyomát, mint egy titkos térkép az Ő kifürkészhetetlen útjairól. A kezünkben cigaretta, amit hanyatt fekve szívunk. Erős… az övé, ő gyújtotta meg nekem. Beleszédülök, ahogy szétfeszíti a tüdőm. Oldalra fordítom a fejem és ott fekszik mellettem. A mellkasa nyugodt gőzgépként emelkedik és sűllyed, szemüvege alatt elnehezedik a szemhély: az orgazmus utáni édes fáradtság és kielégültség megnehezíti a testét és tudatát. Rám néz ő is és mosolyog. A nyakam köré simuló fekete bőrre erősített ezüst karika az összetartozásunk jele. Mint egy karikagyűrű. Beleakasztja az ujját és magához húz. Egy rövid, nikotin ízű csókkal jutalmazza alázatosságom, aminél értékesebb ajándékot nem is adhatna nekem.

Attól tartok, ez örökre álomkép marad. A testemből, az odaadásomból, az intellektusomból, a stílusomból, a bőrömből, az ajkaimból, a pinámból, a fenekemből, az alázatomból… csak egy parkolóházas találkozóra futja. Egy öt perces menetre és néhány csepp gecire, aztán két jó szóra. A szakításunk előtti levelében azt írta: “Azt érzem, szomorú vagy”. Jól érezted, K. Mindig szomorú vagyok miattad. Kibaszottul szomorú.

“You can’t handle blue eyes…”

Mondotta volt a szépséges főnökasszonyom. Hmm… talán van benne valami. Belenézek K. kékségébe és elolvadok. Természetesen fontos a “körítés” is, de nála minden a helyén van. Tökéletlenül tökéletes. A szépen megalkotott sablonja mögött olyan édes sötétség van, ami mágnesként vonzza magához a meggyötört, belső Szörnyecském.

Most azonban nem erről szeretnék írni. Ígértem egy történetet… egy új kék szempárról. Különleges, mert nem egyszerűen kék, hanem egyenesen ragyogó; a pupilla körül egy fénylő kis gyűrűvel, ami rendkívül egyedivé teszi. Egy új karakter életem regényének lapjain: Á.

Ez kattanás volt az első pillanattól kezdve. Minden a legnagyobb természetességgel ment, mintha évek óta ismernénk egymást. Megállíthatatlan folyamat volt, mint amikor megindul egy kis forrás a hegyekből. Feltör, utat talál magának és csordogál végig a sziklák között csendesen. Aztán lassan kiszélesedik, csermellyé majd patakká növekszik és végül zúgó folyóból kitörő vízeséssé válik, hogy aztán csendesen tükröződő tóba torkolljon. Ő nem tenger… ő édes víz, éltető ivó forrás, ami gyógyír volt megtépázott lelkemre.

Tipikus szépfiú, megnyerő külsővel. Ing, zakó, bőr cipő, bőr öv, óra. Sötétebb, hamvas-barna haj néhány ősz szállal – nem szereti őket, pedig tudhatná, hogy jól áll neki. Mindig belőtt frizura, márkás ruhák és az angyal glóriás, kék tekintet. Szolid illatszalag tekereg utána, amerre jár; pontosan tudom mikor merre ment az irodában, az asztalát is körbelengi ez a fenyő-bőr kombináció, amely a saját, szelíd illatával keveredik – leginkább az erdő aromájához tudnám most hasonlítani a bőre természetes illatát, de ez változó… mikor szexuálisan izgatott, egészen más. Nem túl fehér bőr, nem túl nagy kezek, arányos testfelépítés.

Új kolléga.

Na, és mit szoktam én csinálni a kollégáimmal…? 🙂 Igen, megrontom őket. De ő más. Nos… nyilván megrontottam… 🙂 De őt soha nem bántanám. Nagyon hozzám nőtt. Fontos számomra. Jót akarok neki, a legjobbat! És nem tudom, mennyire tenne jót neki az én nyers szexualitásom. Megdöbbentő egyébként, de megszelídülök tőle én is… Rendkívül finom és lágy az érintése, alig-alig érezhető, meleg és puha. Á. az a bizonyos, tipikus lassú víz… amely most más partjait mossa. Este félig-meddig randira megy. Egy hete talán még örültem volna. Örülök most is… de annak még jobban örülnék, ha velem maradna. Önző dög vagyok, de akkor is így van.

Az én szépséges Sophie barátnőm mondogatja mindig: tökéletes pasi nem létezik, úgyhogy ha azt szeretnél, meg kell írnod magadnak! Nos, amíg ő a regénye oldalain keresztül alkotja meg magának a tökélyt, én hús-vér emberekből gyúrom össze magamnak. Rendkívül más mindegyik szeretőm! Mindenkiben van valami, ami beleillik a puzzle-ba, és így, együtt kielégítik az aktuális hangulataimat.

De most mégis Á.-t akarom. Vele szeretnék lenni, borozgatni, zenét hallgatni, beszélgetni, pornót nézni (szokásos tevékenységünk), vagy egyszerűen csak ücsörögni a kanapéján, főzni, együtt nevetni, megmasszírozni, hozzá bújni és sütkérezni a puha melegségében…

Elfáradtam… Kimerült vagyok, és nyugalomra vágyom. Belőle pedig árad a gondoskodás és kedvesség. Tökéletes úriember. Még a blogomat sem olvassa el, pedig tudja, hogy írom 🙂 Tudja a címet is, de még nem nézett bele. Nem is fog. Diszkrét és tapintatos. Diplomatikus! Ez a legjobb jelző rá.

Okosan és ügyesen vissza kell fognom magam, hogy ne veszítsem el. Sajnálnám, ha kilépnénk egymás életéből.

 

By the book

 

Tied back harness - Fine Art of Bondage - Art Photo Book

Ennek nem volt tétje. Úgy éreztem, minden mindegy, alakul majd valahogy. Laza beöntés reggel – már gyakorlott vagyok. Csipkés, fekete fehérnemű, csütörtök reggelhez illő ruhák és pufi kabát. Iszonyatosan fáztam… Picit késtem, de addig ő reggelizett. A vár aljában sikerült kivennie egy szobát, amihez tartozott reggeli is. Édes szájú 🙂 Mire megérkeztem, már túl volt a reggelin, kértünk még egy-egy kávét, aztán sütit hozott magának.

A kuglófja utolsó falatjait ette, közben a kávé ízét elemezgettük, a savanykás utóízt, amit nem könnyű megszokni, ezért sokan cukorral isszák. Ő cukor nélkül. Én is mindig. De akkor automatikusan téptem fel a cukros zacskót… Bizarr volt, hogy egy idegennel ülök szemben, akivel eddig kétszer kávéztam, és tudtam, hogy mindjárt keményen meg fog kúrni.

– Kérsz egy pohár pezsgőt, hogy ellazulj kicsit?
– Igen… köszönöm!

Megittam, ő is beleivott, de csak két kortyot. Autóval jött. Majd elindultunk a szoba felé. Ő már korábban becsekkolt, bent volt a bőr táskája, a kabátja és még egy kis sport zacskónak tűnő szütyő… Talán ma még edzeni megy…? Akkor még nem tudtam, mit rejt a kis tatyó.

Körbevezetett, kinéztünk a teraszra is, majd elmentem mosdóba. Aztán vetkőztem… Megragadta a vállam, félresöpörte a hajam és belém harapott… Még most is érzékeny a helye. Majd fenekelni kezdett, a húsomba mart….. a karjaimba, a combjaimba. Noha megállapítottunk egy biztonsági szót, nem állt szándékomban kimondani. Nem… fájdalmat akartam! És meg is kaptam…

A kis szövet zsák kötözőket rejtett. Háttal állt nekem, csak félig-meddig láttam egy pillanatra, hogy egy szájpecek is előkerült, de aztán úgy döntött a számat még használni akarja… nem lenne értelme betömni.

Így hát a hasamra fektetett; megkötözte a kezeimet, majd a lábaimat a karjaimhoz erősítette. Csak ütött, marcangolt és ujjazta a fenekem, közben néha-néha a számba adta a farkát. Hatalmas makkja van, a mérete is egészen szép, vastag is. Kellemes illatú, izgató az íze. De nem ment le rendesen a torkomon… Ekkora makkot még sosem láttam. Éreztem, hogy szétfeszíti a manduláimat!

Mikor már eleget kínzott, belekezdett az igazi gyötrelembe: kegyetlenül és hosszasan seggbe kúrt. Tövig… Először csak ordítottam, aztán már csak bőgtem… a sminkem összefolyt és maszatos foltot hagyott a ropogósra vasalt, hófehér ágyneműn. A nyálam a padlóra csorgott, ahogy egyre jobban lecsúsztam az ágyról a lökések erejétől. És egy idő után…. megszűnt minden létezni. Mintha a végtelen kékségben lebegtem volna… Mintha a tenger morajló zúgása csiklandozná a fülem, ahogy alattam csapkodnak a habok.

Miért nem Veled vagyok itt…? Hol vagy most… kivel vagy… miért nem velem vagy itt…? Mennyire szerettem volna, hogy te vegyél birtokba így… neked tartogattam…

G. vasmarokkal rántott vissza a valóságba. Határozott mozdulattal letépte rólam a köteleket, majd összezárta a lábaimat és ismét fölém hajolt… minden mozdulata kínszenvedés volt, újra és újra a szűk, szinte szűz fenekembe mártotta a hatalmas, duzzadó farkát. Végül hanyatt feküdt és magára húzta a fejem. Alig kaptam levegőt, tele volt az orrom a sírástól. Kirohantam gyorsan a fürdőbe, kifújtam az orrom, hogy levegőt tudjak venni, aztán bevégeztem a dolgom. Kellemes íze van… semleges. A hangja… nos, az nagyon izgató. A hangokra rendkívül fel tudok izgulni. Nincs is annál nagyobb “turn on”, mint amikor egy mély, férfias sóhaj vagy nyögés hagyja el a partnerem ajkait. Attól az én nedveim is beindulnak.

Miután lenyeltem, a szemébe néztem és csak mosolyogtam rá. Hálás voltam neki. Jólesett… jól csinálta. Nem gondolkodott, nem kerülgetett, mint B. Csak belecsaptunk a közepébe! Maga mellé hívott az ágyra és simogatott; a vállára telepedtem és beszélgettünk még egy kicsit. Kielemeztük a szoba belső dizájnját, beszélgettünk a lakásfelújításról – aktuális téma mindkettőnknél. Majd előre küldött fürödni, és miután végeztem, ő is beállt a zuhany alá, miközben én még sminkeltem. Minden nagyon természetes és kellemes volt. Úriember és igazi férfi.

Kíváncsi vagyok, találkozunk-e még.

Legközelebb azonban másról mesélek! Egy új kék szempárról.

G.

images (5)

Holnap. Elvileg. Talán. Már nem kiabálom el, mert sokadszorra mondtuk le – vagy én vagy ő. Most, hogy tényleg úgy tűnik találkozunk, kicsit belegondoltam a szituációba. Ez egészen más, mint K-val vagy B-vel. Itt nem voltak e-mailek, üzenetek, gondolatok. Csak néhány gyors és tárgyilagos egyeztetés, amúgy lazán! Ami kezdetnek nem rossz! Sőt.

Nézegettem magam kicsit a tükörben, végiggondoltam, milyen fehérneműt vegyek fel – ha veszek fel egyáltalán… Milyen cipőt válasszak? Fázom… nyáron könnyebb lenne csinosan öltözködni. De végeredményben számít ez..? Úgyis hamar lekerülnek a ruhák. Bár ezt nem szeretem. B-nek azért engedtem meg, mert ideológia volt mögötte… tartalom. Egyébiránt soha nem vetkőzöm teljesen meztelenre.

A hajam rendben, a sminkem ízléses lesz és kiemeli a szemeim. Körmök szolidak, de feketék, önmagamat nem tagadom meg, a stílusom adott. Take it or leave it! Ékszerből valami visszafogott – utána mégiscsak dolgozni jövök! Kíváncsiság van bennem. És némi nedvesség a bugyimon, ha arra gondolok, hogy egy új ízvilágot ismerek majd meg, és belém hatol egy szokatlan, idegen férfi. Sok mindent eldönt majd, hogyan viselkedik, hogyan szól hozzám, beszél-e szex közben! Istenem… remélem, nem beszél 🙂 Maximum utasít.

Rengeteg munkám lenne… óriási változások vannak a cégnél és ez egyre több feladattal jár, de annyira fáradt vagyok. Legszívesebben kisétálnék innen és elvonulnék egy hétre a semmibe. Volt is egy ilyen tervem… Természetesen nem fog sikerülni. Lehetetlen lenne most kivennem egy hét szabadságot. Pedig úgy kéne, mint egy falat kenyér. Halványulnak lassan az emlékek, gyógyulnak a sebek – őrjítő lassúsággal, de gyógyulnak. Remélem, B. is gyógyul… lassan kezdek aggódni miatta, de most másra kell koncentrálnom.

Hétvégén megpróbáltam ismét maszturbálni, nos… Nem sikerült sírás nélkül elélvezni… Ez még nem megy. Jön a gyönyörhullám és abban a pillanatban úgy nyilall belém a kép, az emlék, a sértettség és fájdalom, hogy elöntenek a könnyek. Megkeseredik még ez is. Őszintén remélem, hogy G. kibassza belőlem az összes ilyen mérgező berögződést! Nem tudhatom milyen lesz, de… van egy ideális elképzelésem: lassan és óvatosan kezdi, de semmi simogatás… csak határozott érintések. Ismerkedő behatolás, keményen markolja meg a melleim, természetesen megszopat, de nem élvez a számba, mert azt az arcomra tartogatja… Egy pofon… hogy ismerkedjek az erejével, az ütéseivel… Egy kis fenekelés, egy kis fojtogatás, hajhúzás. Csak az alapok. Óvatosabb vagyok már sokkal…

De talán most sem jön össze. Ahogy elnézem a naptáram, még bármi történhet. Rohanás, mókuskerék, munka, sikerek, bukások, mindennapi kis harcok és mini-győzelmek a jelentéktelen dolgok és emberek felett. Eközben én csak egyetlen egy dologra vágyom. Semmi több nem kéne a boldogságomhoz.

Csak neked

Vannak pillanatok, amik óráknak tűnnek; amikor az ember várakozik és eufóriával teli szikrák helyett ürességgel konganak csak a másodpercmutató fájdalmas kattanásai. De mikor veled vagyok, megfordul a világ, és perceknek tűnnek az órák, amiket együtt töltünk. Át tudnék beszélgetni veled egy életet.

Talán eltűnünk egy nap egymás életéből, talán örökké egymásba gabalyodva, majd szétválva és újra találkozva futnak az útjaink, nem tudhatjuk. De fontos vagy nekem. Időnként szeretném, ha belelátnál a fejembe… ha éreznéd, amit én, ha át tudnád élni, hogyan szeretek, hogyan kötődöm és hogyan tudok gyűlölni. Minden momentumot ezer fokon égve élek meg, és az intenzív behatásoknál nem adom alább, mert különben nem ér semmit az élet. Ismersz… ez igaz. Ám talán nem minden esetben tudod megérteni, milyen Laurának lenni. Pedig ott voltál mikor az identitásom megszületett… a fejlődését viszont nem teljesen követted végig. Hiszen nem is tudtad volna… és nem is vártam volna el ezt tőled. Zölden burjánzó, káprázatos mimóza vagy, amely érzékeny, gondozást igényel, de cserébe légiesen könnyed, szemet gyönyörködtető virágokkal hálálja meg a törődést. Úgy érzem, én vadhajtás vagyok olykor melletted, aki tüskés bogáncsokat terem csupán, de a kemény, szúrós páncél mögött édes húsú gyümölcs bújik, ami csak a bátrak kiváltsága. A legboldogabb időszak, amikor együtt virágzunk!

Mostanában egyre ritkább. Mert ritkulnak a tavaszok is…

Közben felkondultak odakint a teret uraló templomunk harangjai. Az az album jut róla eszembe, amit annyiszor hallgattunk végig együtt is. Már lassan tíz éve, hogy azon a délutánon először ültünk le együtt és beszélgettünk át órákat, sötétedésig… Megszámlálhatatlan emlék, pillanat, együtt átélt élmény, hangulat, öröm és bánat köt össze minket. Megmásíthatatlan útjelzői kettőnk hosszú utazásának. Mégis távol vagyunk most… Mintha golyóálló üvegfal húzódna köztünk, amely a hangokat sem engedi át. Tudom hogy látsz… én is látlak. Tudom, hogy ott vagy, és hidd el, én is itt vagyok. Talán már nem ugyanaz, de te sem. Küzdünk a démonjainkkal, vagy csak fáradtan öleljük őket, mikor a harc már nem használ.

Gyermeki lelkesedéssel rajongtam, őszinte, nyílt szívvel fordultam a világ felé és most ugyanolyan hangos, gyermeki sírással állok a semmi közepén. És mégis… minden nap újra össze kell varrnom magam, mint egy rossz rongybabát. Betömni a kipotyogott bélés helyét, befércelni gyorsan és kihúzni még egy napot. Dolgozni, mosolyogni, idegen emberekkel találkozni, professzionálisnak tűnni, belső konfliktust kezelni, új barátságokat kötni, régi kapcsolatokat elsiratni…. És újra kezdeni ezt minden egyes nap. Nekem nem segít az önismereti utazás… Te magadba akarnál nézni a helyemben…? Pontosan tudom, mit találok ott, és már rég elfogadtam.

Te vállalnád a “Lauraságot”? Én vállaltam… És amikor jól érzem magam, a mennyek nektárját iszom, ami határtalan erővel, energiával, önbizalommal és pozitív töltettel lát el. De mikor szenvedek, ezer darabra szakad a szívem és emberfeletti erőfeszítés túlélni minden napot. Megéri…? – kérdezhetnéd. Nos, nem tudom. De most nem tudok más úton járni. A közhelyes, arany középút rendkívül taszít. A hétköznapiság, az átlag, az unalom, a felszínes csevej és a semmit mondó kapcsolatok irtózatos dolgok számomra. Mondani ezt persze könnyű, belenézni egy másik ember szemébe és kimondani a legőszintébb gondolataidat… na, az már nehezebb. Ez egyszerre fáraszt és fel is tölt. Adok és kapok cserébe… Minden esetben. Akkor is, ha jót adok és a lelkem egy darabját nyújtom, de cserébe hazugság és méreg a jutalmam. Magamba fogadom… szivacsként szívok fel minden tapasztalatot, mert egy nap – talán nem is olyan soká’ – számot vetek majd az életemmel, és tudni fogom, hogy valóban éltem.

Látod, ennyi év kellett hozzá, hogy belássuk a kettőnk közötti különbségeket, és megértsük, hogy ami egyikőnknek jó, attól talán a másik szenvedne. Jót akartunk mindketten, őszintén. Az intelmekkel, a vitákkal, a szelíd erőszakkal, a haraggal, a veszekedéssel, a csenddel… Mert meggyőződésünk volt, hogy a “jó dolgok” kőbe vésett, egyetemes igazságok. Bárkire ráhúzható ruhák, vagy bárki számára ízletes és tápláló manna, de a te mannád az én mérgem, és fordítva.

A közös pontjaink, a kettőnk köteléke erős… a rugalmasságát teszik próbára ezek az időszakok.

Ha máshogy nem, hát így… Veled voltam egy kicsit most is! Te pedig velem.
Csókollak, Sophie.