A “jelöltek”

Miután egyik pillanatról a másikra lezártam K-val a dolgot és eltűnt az életemből a hozzá köthető napi rutin, üresség támadt bennem. Nem tagadom. Hozzászoktam, hogy reggel maszturbálva indult a napom, hogy a kedvére tegyek a fotóimmal. Hozzászoktam a levelekhez, aztán hozzászoktam a rövid válaszaihoz is egy idő után. Így, amikor sorra jelentkeztek a férfiak, úgy gondoltam, szórakozok kicsit.

Az első “jelentkező” egy igazi úriember volt, kellően mocskos fantáziával. Domináns. Remek humora volt… beszélgettünk telefonon és rögtön nagyon klappolt minden. Megbeszéltük, hogy kávézunk egyet. Meg is történt. Egy órát beszélgettünk a kávé mellett és úgy indultunk haza, hogy folytatjuk. Aznap este egyedül voltam itthon, így maszturbálás közben felhívtam… Engedtem, hogy végighallgassa, ahogy elélvezek. Napokig leveleztünk még… De nem álltam készen rá, hogy néhány nappal a “leválasztás” után fejest ugorjak megint valamibe. Elküldtem.

A következőket már csak szórakozásból “interjúztattam le”. Tudtam, hogy nem lesz belőle semmi… Volt egy szexmániás állat, aki azzal dicsekedett, hogy több száz nőt dugott végig szerte a világon, amerre a munkája vitte… Nagyon szeretett volna megbaszni (pardon my French…), de én hozzá sem érnék… Rettegek a nemi betegségektől és a higiénia kiemelten fontos számomra.

Ezt követte egy informatikus 🙂 Nagyon helyes volt, de ha erélyesebben rákiáltottam volna, futva menekült volna… Nagyon távol állt a Domináns hímtől… istenem… 🙂 Nem tudom, miért gondolta, hogy ez működni fog. Pedig senkinek nem árultam zsákba macskát. Ő is írt még másnap, hogy folytassuk, mert szeretne velem lefeküdni. Elküldtem.

A harmadik egy “bácsi” volt. Nincs gondom az érettebb férfiakkal, de amikor az adatlapja szerint negyvennyolcnak mondja magát és hatvanötnek néz ki… nos, akkor kissé csalódottá válik az ember. A beszélgetésünk végére úgy felizgatta magát, hogy erőszakkal megfogta a mellem… Ezért azzal büntettem, hogy egy hétig még kecsegtettem, majd elküldtem.

A negyedik szintén Domináns volt. Hatalmas ember…. Sportolt “fénykorában”. Negyvenöt éves (talán), független. Ám mikor vele találkoztam, már beszélgettünk javában B-vel. Tudtam, hogy nem akarok tőle semmit. Ő is erőszakos volt… Felajánlotta, hogy hazavisz. Azt mondtam, elfogadom, de csak akkor, ha nem gondol semmi rosszra…. mert nem fog semmi történni az autójában! Ennek ellenére, alig hogy kattant a biztonsági övem, bepróbálkozott. Kiszálltam és villamossal jöttem haza. Elküldtem.

Akivel viszont már szívesen találkoznék, az még várat magára… Érdekes dolgok bontakoznak ki. Türelemjáték ez is, és úgy tűnik, ez az én asztalom. Ami könnyen jön, nem kell. Ami küzdelmes és fájó, pedig izgat. De azt hiszem, ez így van jól… “Genetikai hiba”, ahogy a főnökömmel vicceltünk erről egymás között.

Hasonló genetikai hibával rendelkezdő, Domináns társam keres(t)em. Nem sietek el semmit, és ezerszer óvatosabb vagyok. Most nyugalmi időszak következik… Karrier, munka, család. És türelem.

A Gyönyörű Szadista

01

Azon az átkozott napon még az ég is megnyílt és tomboló vihar közepette öntötte ránk a tisztító esőt. Ekkor már egy hete aktívan kerestem. Pontosan tudtam, hogy vége lesz, még mielőtt lezártam volna. Így hamar tovább is akartam lépni.

Aznap több jelöltem is lett volna, de ő más volt. Óh, ő egészen más volt… Szimpatikus volt a profilképe… kicsit ismerős is… No lássuk. Visszaírtam neki, megkérdeztem, hogy észrevette-e az én adatlapomon, hogy kit és mit keresek. Azt válaszolta, hogy küldjek neki néhány olyan képet, amely azt szimbolizálja, hogy mit is szeretnék valójában… Válogattam neki (saját fotók közül… de semmi explicit).

“Laura, ne gondolkodj csak hívj fel”. – jött a válasz és mellette egy telefonszám.

Több, mint fél órát beszélgettünk, és úgy tettük le, hogy elküldi a címet sms-ben, ahova mennem kell. Megbeszéltük, hogy kávézunk egyet, de egy lakás címe érkezett sms-ben, emeletszámmal, kapucsengő kóddal…

A lelkem cafatokra tépve, a sebeimből ömlött a fekete gennyes fájdalom… Szükségem volt rá. Útnak indultam, és elkapott az eső. Mire odaértem, bőrig áztam… Írni akartam neki viberen, hogy késni fogok, de amint megnyitottam a programot, megpillantottam nagy méretben is a profilképét….. “Ismerem…” Futott át az agyamon, de akkor már mindegy volt… Mikor megpillantott, mosolygott, átölelt és magával vitt a kocsijához.

“Csak nem gondolod, hogy lakásra viszlek? Itt az autóm, ülj be!” – a kezembe nyomott egy joghurtot és egy kanalat… majd beült ő is, elhelyezkedett, elvette a joghurtot, eltette. Aztán ültünk. Néztünk egymás szemébe. Néztem azt a zavaros kékséget. Nem olyan hűvös, tiszta és szúrós volt, mint K-é. Lágyabb kék volt, fáradt, nyugodt… csendes vadállat tekintete. Aztán felébredt benne a szörnyeteg. Gyönyörű volt látni, ahogy kibontakozik.

Megkínzott. Csak akkor állt fel a farka, mikor már sikítottam a fájdalomtól. Hamar elautóztunk a járókelők figyelő tekintete elől és egy félreeső parkolóban fejeztük be. Behatolás nem történt. Én fizikai fájdalmat kaptam, ami fantasztikus gyógyír volt a lelki sebeimre… A mai napig nem tudom neki eléggé megköszönni, hogy átsegített azon a napon. Ő pedig… kielégülést kapott.

Elveszett egy nyaklánc nála. Talán egyszer visszakerül, talán nem. Kintlévőségeimet már nem is számolom… A lelkem darabkái jobban hiányoznak.

Legközelebb azonban mesélek újdonsült Gazdámról – és az Őt megelőző “jelöltekről”.

Szép… új világ.

Viszlát

bloody-heart

Én elköszöntem tőle, és nyitva hagytam az ajtót. Ő vissza sem néz, vissza sem köszön, és nem veszi a fáradságot, hogy becsukja maga után.

Pontosan tudom, mit rontottam el. De azt is tudom, hogy ő miben hibázott. Mert ketten táncoltuk végig ezt a haláltusát.

Regenerálódnom kell, összeraknom magam újra és beépíteni magamba azokat az éles, szúró, fájdalmas darabkákat, amiket tőle kaptam. Mert sokat adott. Rengeteg tapasztalatot, amit az elém tartott fekete tükörben láthattam minden nap az elmúlt négy hónapban. Nem volt elég kinyitnom a szemem, fel kell tépnem a szemhéjaim, és beengedni a valóságot.

Engedd el… engedd el… töröld ki.

Töréspont

Van valami eredendő, genetikai hiba a nőkben. Keresik a szenvedést, és mikor megtalálják, csodálkoznak a sérüléseiken.

Rosszul álltam hozzá az egészhez. Mire vágyunk? Induljon ki mindenki magából, de azt tudom, hogy Ő mire vágyott. Egy kis szórakozásra, a hétköznapok megszínezésére, egy kis pikantériára. Ebbe én bele is egyeztem, de ahelyett, hogy ezt adtam volna neki, ráöntöttem azt a rengeteg marhaságot, ami ilyenkor – említett genetikai hibának köszönhetően – elönti a női agyat.

Normális vagyok?! Nos, nem… 🙂

Talán még tudok szépíteni. Kellett ez az egy hét mosolyszünet, mert sok mindenre rádöbbentett. Emellett helyrerakta bennem a dolgokat. Ráadásul a szex társkereső hatalmas segítségemre volt… Hihetetlen emberekkel futhatunk össze egy ilyen helyen! 🙂 A levelezéseim során jöttem rá, mit keresünk mindannyian.. Ki többet, ki kevesebbet, ki szofisztikáltan, ki nyersebben… De mindannyian azt a kurva kis szikrát akarjuk újra összecsiholni egymás testével, hogy megint lángra lobbanjon valami. De csak a test. K-nál, és ezután nálam is. Csak a test, semmi más!

Felszabadultam.

A dolgok művészi oldala…

negyre_csak

Hatalmas, égig érő gesztenye-, bükk- és platánfák vettek körül. Ágaik szelíden integettek a napnak, melynek sugarai már az alkonyatra készültek. Úgy csillogott egy-egy sugár az arcomba a szélben táncoló levelek közül, mintha játékos angyalok tartanának tükröket valami ősi fény felé, s játékukkal a gyarló halandókat akarnák elvakítani pajkosságból.

Egyre csak arra tudtam gondolni, mennyire gyönyörű lenne zafír tekinteted ebben a fényben.

Lassan elkezdődött a koncert a szabadtéri színpadon. Megszólaltak a vonósok, fúvósok, ereimben lüktetett a két hatalmas dob mennydörgésszerű dübörgése. Az Egmont nyitány dallamára suttogták a körülöttünk táncoló, zöld lombú óriások a tökéletes aláfestést, s közben az alkony hűvös csókja cirógatta az arcom.

Egyre csak arra tudtam gondolni, milyen lehet az ajkad érintése. Milyen lesz, mikor először összeér az enyémmel.

Az ötödik szimfóniánál már egyre szorosabban ölelt magához a szél hűvös, csontos karjaival, mint egy kegyetlen szerető: nem enged, de meleget sem ad, csak átfagyasztja a szívem minden egyes leheletével. Magához húz, körbeölel, átjárja minden porcikám: érintésére libabőrös leszek, de mégis… legbelül fázom.

Egyre csak Rád tudtam gondolni. 

Lassan leereszkedett a nap a horizont vonalára; megpihent kissé a holnapi szél ígéretét hozó, bíbor-narancs felhőágyán, majd végleg leköszönt. Ahogy sétáltam át a kis fahídon, a víz tükrét néztem és elképzeltem, hogy belemerülök. De odalent nem a hínár és hideg nedvesség fogad, hanem egy másik dimenzió; egy titkos világ, ahol nem kell bujkálnunk és várakoznunk. Ott csak egy szavadba kerül, sőt… szavak sem kellenek. A pillantásoddal elmondod minden parancsod, és a puszta létemmel engedelmeskedek neki.

Egyre csak…

Kyrie

elegek

Mi vagyok én neked tulajdonképpen? Legalább lábtörlőd lennék, mert azt időnként használod. Legalább szolgád lennék, aki teljesítheti a kívánságaid. Legalább… lennék valaki, valami, ami bármilyen apró jelentőséggel bír. Miféle teszt ez? Miféle bénító, kegyetlen, aljas játék ez? Miért nem bocsátasz el akkor…? Miért nem engedsz, ha nem kellek?

Ígérettel búcsúztál tőlem pénteken. Azóta eltelt öt nap és lassan fekélyes sebbé terebélyesedik bennem a csend marta űr. Máig egészen jól viseltem. A fizikai rosszullét és a láz elterelte a figyelmem a lelki fájdalomról – ez mindig működik… ezért kínzom magam, mikor már nem bírom a belső feszültséget.

De lassan lecsillapodik a hőség és már csak a lelkemet emészti a tűz. Tudtam az első perctől kezdve, hogy hatalmas hibát követek el veled. Tudtam, hogy égni fogok, tudtam, hogy a lángok után elporladva semmisülök meg és széthullott atomjaimról kell majd újjáépítenem magam. Tudtam, mit vállalok. De az oda vezető utat nem vettem figyelembe. Gyötrelmes. Hihetetlenül kegyetlen vagy. Aztán áthúzol mindent egy mondattal. Egyetlen sorral azonnal be is gyógyítod minden sebem. Hatalmad van fölöttem. Nem tagadhatom, nem is teszem.

Fáradt vagyok. Egyedül vagyok. Keserű, száraz könnyek mossák a kipirult, láztól égő arcom és csak arra tudok gondolni, hogy nem kaptam még meg a megfelelő orvosságot. Tudtam, hogy bántani fogsz, K. Esküszöm, nem hibáztatlak. De nagyon szenvedek. És nem tudom, mi van a fejedben. Miért ígérsz, miért tartod be… miért mutatod meg magad, miért vagy őszinte és emberi… miért vagy kegyes és szinte kedves időnként… Mindezt, hogy magadhoz édesgess? Hiszen nem látod, hogy ez már múlt idő? Mindent elvettél már… könyörgöm, adj is egy kicsit. Vagy engedj el.

Vigyél magaddal…

Megemeled a kezed lassan… megmozdulnak az ujjaid, tenyered az ég felé… S mire kitárod a karjaid, beleremeg a föld. A káoszból és kavargó, sűrű, sötét porfelhőből egyenletes téglákat formálsz, egymásra illeszted őket és fájó lassúsággal kezded építeni kettőnk közös világát.

Virágot hozok bele, szalaggal díszítem, az én kezeim mozdulatára megnyílik az ég és megerednek a kövér, zamatos, tápláló cseppek, melyek nyomán aranyból szőtt pázsitszőnyeget terítek eléd. Eltiprod. Beletörlöd a lábad és összemocskolod egy gúnyos mosollyal. És én akkor is visszamosolygok rád. A neked nyíló virágokat kegyetlen hűvösséggel szakítod le és téped szét harmatos szirmaikat. És én a nyomodban járva takarítok a rombolás után.

Még tart a káosz, még félig sem vagyunk kész. Fogytán azonban az erőm. A teremtés és odaadás hatalmas energiákat emészt fel, és te elpazarolsz. Neked kínált testem használatlanul hever, az otthoni vágyak nem elégítik ki már a tudatom. A neked szőtt történetek és gondolatok… ki tudja, célba értek-e, java részt megválaszolatlanul maradtak.

Hetek óta.

Valóban gondolsz rám? Valóban a napjaid részévé váltam? És tényleg jobb lenne neked minden nap csak velem?

Arra van időd, amire szakítasz magadnak, K. Gyönyörű, kék tekintetű, márvány testű, sötét lelkű, zárkózott, kegyetlen, szigorú K. Élvezem, hogy jelentéktelen kavicsként rugdosol magad előtt a porban… de kérlek, most már tegyél zsebre… és vigyél magaddal.