Az ötödik

– Mikorra érnél a parkolóházba?
– A szokásos helyre? 30 perc.
– Gyere oda most.
– Indulok.

Beleszédültem, olyan hirtelen történt minden. Egyik pillanatban még a válaszát vártam, másikban már ültem a metrón. Az járt a fejemben, hogy újra látom… Ismét érezhetem az illatát, hallhatom a hangját, a számba vehetem a fantasztikusan tökéletes farkát.

Megtörtént.

Mikor odaértem, még az autójában ült. A leghátsó parkolóhelyen állt, egyel hátrébb, mint szokott. Kiszállt.

Szia! – vidáman köszöntem rá, le sem tudtam volna törölni a mosolyt az arcomról semmivel.
Na csókolom. Pakolj le ide – mutatott a hátsó ülésre.

Kinyitottam az autót, letettem a táskám, dzsekim és sálam. Majd megálltam előtte. Picit megnőtt a haja, picit borostás volt. Az a kockás ing volt rajta… Az a fekete, ezüst csatos nadrágszíj, az a négyzetes számlapú óra. És a karikagyűrű. Észbontó kombináció.

– Oda lehet térdelni… – az autója mögé, a sarokba mutatott. Bemásztam, ott már a tető kezdődik, óvatosan kuporodtam le, hogy ne verjem be a fejem. Körülöttem eldobált papír zsebkendők, alattam por és korhadt deszkák. Letérdeltem szó nélkül, gondolkodás nélkül. Az adrenalintól már elzsibbadtam, nem éreztem, nem láttam, nem hallottam, csak vártam a gyönyörű csodát. Kattant a szíj csatja, megpillantottam a fekete boxert (középen egy zseniális kis mintával! 🙂 ) és előbukkant mögüle a már merev és kemény, illatos húsdarab. A számhoz tartotta, és… az ajkaimra engedett néhány sós, aranyló cseppet. Megvadultam az ízétől! Majd a számba adta. Letolta mélyen a torkomra… éreztem, hogy hamarosan elélvez! Ekkor megállt… megpihent, visszatartotta magát, de már éreztem a szájpadlásomon a sós, fanyar előcseppeket. Ezután megfogta két kézzel a fejem, és mélyen magára húzott. Gyengéden érintett, de erősen tartott. Alig kaptam levegőt, gyorsult a ritmus, meghallottam a hangját… Egészen hátra lőtt, a torkomra. Fulladoztam, de nyeltem minden cseppjét. Engedett levegőhöz jutni. Nem bírtam ki, szélesen elmosolyodtam és lenyaltam az ajkaim széléről minden maradék cseppet. Tetszett neki, hogy élvezem. A végén még néhány csepp aranyat kaptam az ajkaimra, ami végigcsorgott az államon. Gyönyörtől aléltan nyalogattam le. Az illata a testnedvei, az érintése, a bőre… olyan vonzó, amilyet még nem tapasztaltam. Mintha nem is idegen lenne. Azt hiszem, erre mondják, hogy “megvan a kémia” közöttünk.

– Kérsz cigit? – mosolygott!
– Igen! – mosolyogtam vissza.

Megköszöntem szépen, ő meg is gyújtotta nekem. Mint a régi szép időkben, a szokásos rituálé. Majd beszélgettünk. Megkérdezte, mi a helyzet velem, csevegtünk kicsit…

– Látod, így jár az, aki ilyen videókat küldözget, amilyet te reggel…

Csak mosolyogtam. Majd utasított, hogy pakoljak és induljak. Felöltöztem, összeszedtem a táskám, elköszöntünk (“vigyázz magadra!”) és rohantam vissza a munkahelyemre, hatalmas vigyorral az arcomon.

Imádom, ahogy megaláz. Imádom a lazaságát, mégsem jutna eszembe ellentmondani neki, soha. Imádom, ahogy egy pillanat alatt eltipor, és imádom, ahogy utána a legnagyobb természetességgel cseveg velem.

Újrakezdés. Megtettük együtt is az első lépést. Kíváncsi vagyok lesz-e folytatás.

01 (2)

Advertisements

Step by step…

Most én alkalmazom a “lépésről lépésre” elvet. Apró szilánkonként szedegetem össze a ripityára tört mozaikdarabkákat.

Sok minden kiderült az utóbbi időben. Ismét a kezemet fogta… ismét irányba állított és ismét segíteni próbált. De nem tévesztem össze ezúttal a hűvös profizmusát jó szándékkal. Óh nem… Ugyanolyan szadista, mint A., a szépséges szörnyeteg. Vérzésig korbácsolja a nőket és élvezi a reakciókat.

Óh, hogy miért nem ezzel kezdted… Miért nem így kezdtünk neki? Mennyivel jobb lett volna. Fájdalmas és tanulságos leckét adtál, de minden pillanatáért hálás vagyok.

Hiányoztál. Életre keltetted a Démonom újra.  

Egy lépés

laura

Állok a tükör előtt a füstös félhomályban… leég közben a cigaretta a hamutartó szélén. Figyelem, ahogy lassanként omlik le a bőröm, apró darabkákban, mint a megfáradt vakolat egy régi épületről. Majd lemállik a hús a csontomról, széthullik a váz és felemeli fejét szégyenlősen a lecsupaszított kis Szörnyecske. Kinyitja világító szemét, kiegyenesíti meggörbült gerincét és szembenéz igazi önmagával.

Az oly gyakran tomboló, viharos, fekete lélek most csendes és lélegzetvétel nélküli, mint egy hibernált álomból ébredő vad: riadt és tanácstalan; megfigyel, kivár, mozdulatlanságba kövül, majd olyan óvatosan moccan csak, mint a nehéz szárnyú bogár a vihar előtti vibráló, párás levegőben.

Megmozdulnak ujjai, milliméterről milliméterre; órákig tartó, elnyúlt mozdulat ez, mint egy hosszú szeretkezés a tárgyakkal, amelyeket közben ujjaival súrol. Mindenen ott hagyja ragacsos, fekete, kátrányszerű nyomát, mely egész, sötét lényét beborítja. Mozgása még mindig óvatos, de megtesz egy lépést…

Egy Démonhoz méltatlan, pengeélre kényszerített, alig észrevehető, apró lépést. És kialszanak a fények.

Most te jössz…

 

Úsznak a felhők az égen

Nem képzelek már bele semmit az égen puha pamacsként úszó vattadarabokba. Úgy szaggattam cafatokra a gyermeki ártatlanságom, olyan módszeresen gyomláltam ki magamból minden jóhiszeműséget és tisztaságot, hogy én magam is bámulatosnak tartom a saját hatékonyságom.

Ezt a feketeséget már nem veheti el tőlem senki. Vagy ha elveszi, súlyos mérget vesz magához. 

Ezt a feketeséget már nem lehet tovább piszkítani. Nem látszanak rajta a ragacsos foltok, a vér, a fájdalom és a gennyes sebek. 

Ez a feketeség nyugtat meg, ölel át és borítja be lelkem, amikor ordítani, őrjöngeni szeretnék… csak úgy, bele a nagyvilágba. 

Tegnap este áthívtam a subom. Gyógyír volt a szenvedése a sebeimre. Balzsam volt minden fájdalmas jajdulása és nyögése meggyötört lelkemnek. Édes élvezet volt a húsába marni és foltokat harapni gyenge bőrére.

El akarok költözni. Nem akarok soha többé befeküdni az ágyamba. Mocsok vesz körül. Nem leszek képes már soha megtisztítani magam, csak folyamatosan menekülök az újrakezdésekbe. B-be, új házba, új munkába, új életekbe…

Mennyire szeretnék elaludni. De csak a felhőket bámulom rezignáltan, ahogy tovaúsznak…

Little Death*

Ötször élveztem el. Ebből négy B. által, egy pedig maszturbálás. Utóbbit is előtte úgy, hogy az arca milliméterekre volt a nedves puncimtól. Éreztem a leheletét magamon…

A szobát én foglaltam, de ő fizette. Tegnap találtuk ki, rögtönöznöm kellett. Találtam is egyet olyan helyen, ami mindkettőnknek közel volt. Nem a legjobb… nem a legfelszereltebb, de a célnak tökéletesen megfelelt. Odaértem időben, őt azonban feltartotta még a felesége. Elszívtam az erkélyen egy cigarettát, amíg várakoztam rá. E-mailben beszéltünk. Kávét hozott nekem.

Mikor belépett, már rajtam volt a fekete, bőr szemkötő. Sötétségbe burkolóztam, de ő jól látott mindent – minden remegő porcikám. Megérkezett, köszönt, kezet mosott, majd körbejárt. Leültetett és megitatott a kávéval, kaptam vizet is utána. Aztán sorjáztak a pofonok. Figyelmes volt és úriember. Kérdezett…

– Magának vannak határai a fájdalomban, Laura?
– Igen… 

– Most hogy érzi magát? Hogy tetszik a fájdalom? Nem túl sok?
– Nem. Még nem. 

K. nem kérdezett. Ő tudta. Ő érezte a határaimat. Ő valóban gyakorlott mestere volt ennek. B. még ügyetlen, mesterkélt. Izgult, talán jobban is, mint én. Nem élvezte, hogy bánthat… azt élvezte, hogy én élvezem. És ez buktatta meg… Bárcsak lenne benne egy csepp szadizmus, egy csepp hűvösség, egy csepp kegyetlenség…

Az aktus elején többször is sírva fakadtam. Szegény, azt hitte a fájdalomtól… Megijedt. Éreztem rajta, hogy tanácstalan. Pedig, ha tudta volna… Nem miatta sírtam, nem is a fájdalom miatt. A megrohanó emlékek és gondolatok csalták ki a maró savként kínzó könnyeket a szememből. Jólesett ez a kis megtisztulás.

Nem történt behatolás, mert ez a session a mohóság megfékezéséről és a türelem gyakorlásáról szólt, de majd’ beleőrült, hogy nem dughatta be a farkát a csatakosra nedvesedett puncimba. Hozzáért, csúsztatta fel-le a makkját a csiklómon, de nem hatolt belém. Ez önfegyelemre vall… de ezzel még nem fog elkápráztatni. Sajnos a méreteivel sem. Nem túl kicsi, de nem is olyan nagy. Még elég is lenne… De mikor végre a számba vettem, konkrétan 5-6 mozdulat után elélvezett. Szép kis mennyiséget lövellt az arcomra és melleimre. Mentségére legyen mondva, hogy ekkor már több, mint másfél órája húztuk egymást és majd’ szétrobbant a farka az izgalomtól.
Semleges ízű a spermája, “vizesebb” állagú. A farka és a bőre illata kellemes, de a teste nem inspirál… Bár nem láttam, összeért a testünk, és engedte, hogy végigtapogassam… Levetkőzött ő is. Teljesen.

Öreg hiba… Bőven elég lett volna a nadrágból kibújtatni magát.

A kezei kicsik. Megengedte, hogy megnézzem a kezét, amivel épp a bőrszíját tartotta. Később elfenekelt vele… csípős kis ütések voltak, élveztem. A bőre fehér, az ujjai aprók… Mindenben ellentéte annak, amit szeretek és amire vágyom.

Az intellektusa az egyetlen, amivel még fenntartja az érdeklődésem, bár az is igaz, hogy azokkal a – férfihoz méltatlanul kicsi – kezekkel igen ügyesen bánik..! Négyszer juttatott a csúcsra az ujjaival.

Végül megtörölgetett szépen, ő is megtörölközött, majd felöltözött, átölelt, megsimogatott és elment. Összeszedtem magam, lezuhanyoztam és eljöttem én is.
Nem mosolyogtam az utcán, nem lépkedtem felhőkön, nem szárnyalt a lelkem. Csak elhallgatott egy időre a láncait rázó Démonom.

Hamarosan úgyis megint az Ő nevét fogja kiáltani. Pedig mennyire átlagos ő is. De olyan átlag, mint én. A belső Démonom szerelme… ha ők ketten nem kapcsolódtak volna össze, már rég túlléptem volna az emlékeken és talán B. is jobban inspirálna.

Talán virágzik még mérgező hajtásokat és halálos gyümölcsöt hozó növény a kopár talajon is… ha keserű könnyekkel öntözik.

*La petite mort is an expression which means “the brief loss or weakening of consciousness” and in modern usage refers specifically to “the sensation of orgasm as likened to death”. 

Virtuális viszony

B. következetlen. Egy kölyökkutya, aki farkast játszik a kedvemért. Mérhetetlen művésziséggel, érzékiséggel és szenvedéllyel kezeli a viszonyunkat, és azt az első, titokzatos találkozót leszámítva, még nem érintkeztünk. Beszéltünk már többször, hallottam a hangját, láttam is néhány röpke percre a testét, ahogy kicsatolja a nadrágszíját. De az arca rejtve maradt. Legnagyobb örömömre. Még nem akarom elrontani a játékot.

Még húzzuk, még élvezzük, még váratjuk egymást. De már kezdem megunni… Az unalom gyűlöletes dolog számomra, és a türelem nem erényem. Közben pedig egyre csak K-val hasonlítom össze. Egyre csak őt keresem benne, az ő gondolatait, az ő nyersségét, az ő lelketlenségét.

Rájöttem, hogy B. Miának való. Hasonlóan romantikus a gondolkodásuk. Arra is rájöttem, hogy bár van nekem is egy ilyen oldalam, korántsem olyan mértékű ez a fajta vágyódás, mint náluk. Egészen más dolgokra vágyom… Korbácsra, bőrszíjra, kötélre, láncokra, nyakörvre. Mindenek fölött a nyakörvre… Tartozni valakihez, szolgálni valakit, alázattal a lábai elé vetni magam. És ha ez a valaki gyengébb lenne nálam, nem lennék képes behódolni neki. B. itt fog elbukni.

Kíváncsian várom a dolgok alakulását…